Ezer szem figyelt engem. A teremben senki sem beszélt, és az egyetlen hang a nézőtér hátsó részének sötétjéből jövő tompa köhögés volt. Miért nem suttogott mindenki a szomszédjával? Nem a mobiljukon kellene játszaniuk, vagy akár aludniuk, mint a normális tinédzsereknek? Gyorsan visszagondoltam a középiskolára, amikor én is ott ültem, ahol ők ma. Nem tudnám megmondani egyetlen ember nevét sem, aki eljött volna beszélni, és egyetlen olyan témát sem tudnék felidézni, amiről egyáltalán beszélt volna. Voltak egyáltalán vendégelőadóink? Mióta érdeklik ennyire a diákokat az ismeretterjesztő közgyűlések?
Meg kellett volna ijednem. Bárki más azt állítaná, hogy nekem kellett volna. De már annyiszor tartottam ezt a beszédet, hogy a szigorú 17 perces időkeretet ezredmásodpercre pontosan be tudtam tartani. A mai nap kivétel volt. Ma a szülővárosomban, a virginiai Little Lake-ben tartottam beszédet. A fiatal igazgató bevezetett a gyűlés témájába. A depresszió nem csak szomorúságot jelent - mondta megrendítően. "Gyilkos is lehet. Fontos, hogy a mai diákok? ".
Éppen gondolataimba merülve azon tűnődtem, hogyan lehet egy nézőtérnek 10 évvel később is ugyanolyan illata, és hogyan tud ez az egy illat mindig is az emlékezetembe vésődni, amikor a teremben végighullámzó taps riasztott vissza a valóságba. Elmosolyodtam, vettem egy mély lélegzetet az ismerős levegőből, és elkezdtem.
"Üdvözlök mindenkit. A nevem Lily Calhoun. Huszonhét évvel ezelőtt születtem. Ez a szülővárosom. Itt jártam középiskolába. Amikor 17 éves voltam, megpróbáltam megölni magam. Nem sikerült. Ez az én történetem.".
© Book1 Group - minden jog fenntartva.
Az oldal tartalma sem részben, sem egészben nem másolható és nem használható fel a tulajdonos írásos engedélye nélkül.
Utolsó módosítás időpontja: 2024.11.13 21:05 (GMT)
