Potato Famine Orphan
1848-ban Catherine-t a New Liverpool fedélzetén Ausztráliába szállították, ahol túlélte a kemény életet a viktoriánus aranylelőhelyeken, két férje elvesztését és tizenhárom gyermeke közül öt elvesztését. Túlélte az éhséget, a szomjúságot, a szegénységet, az árvizeket, a bozóttüzeket, a lázadásokat és a családi tragédiákat. Kitartásának köszönhetően egészen 1914-ig élt. Ez a történet hét generáción át vezet minket vissza.
Itt vagyunk ma, a huszonegyedik században, még mindig élünk és lélegzünk a nukleáris kihalás veszélye ellenére. Amíg még van időnk, igyekszünk meghatározni önmagunkat, meghatározni helyünket az egyre táguló világegyetemben, és ugyanakkor elhelyezni magunkat az időkontinuumban, valahol az itt és az örökkévalóság között.
"A jövőt nem mi látjuk", ahogy a dal mondja - que sera sera sera. De a múltat igen. Már megtörtént, és mi elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy rendelkezzünk az eszközökkel a vizsgálatához. Rendelkezünk történelmi dokumentumokkal, levelekkel, naplókkal, közhiteles feljegyzésekkel, fényképekkel, és mindennek tetejébe az internet nyújtotta határtalan lehetőségekkel. És ami még ennél is jobb, most már rendelkezünk DNS-elemzéssel, amely az egész emberi fajhoz fűződő kapcsolatainkról nyújt információt.
Ez a történet kísérlet arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk Cathyvel, a burgonyaéhség árvájával, és velünk, a későbbi családjával. Számomra Cathy története olyan történet, amelyet el kell mesélni. Az ember nem tud nem inspirálódni az ő rugalmassága és elszántsága által, hogy helyet teremtsen magának és utódainak a világban. Ugyanakkor remélem, hogy ez egy olyan izgalmas történet, amely a tévéműsorok és a számítógépes időtöltés között szórakozást nyújt. A Cathy-történet nem a királyi családról, a nagy politikusokról, a gazdagságról, a hírnévről szól. Hanem egy szerény, parasztlányról, aki túléli az éhínséget, a szegénységet, az írástudatlanságot, és utódaival segíti az embereket a földön.
Talán ismerős hangot üt meg a saját történeteddel.
