A cselekvés a pszichoanalízisben: Frenis Zero Press

Eredeti címe:

Enactment in Psychoanalysis: Frenis Zero Press

Könyv tartalma:

A Lewis Aron és Jeremy Safran emlékének szentelt könyv a pszichoanalízisben a határokkal kapcsolatban vizsgálja az enactment témáját, számos olyan nézőpontra hivatkozva, amelyek számos kulcsfontosságú területre vezetnek. Galit Atlas előszavában azt írja, hogy az enactment a kortárs pszichoanalízisben széles körben használt kifejezéssé vált az iskolák között, amely kifejezés arra az egyedülálló módra utal, ahogyan az analitikus affektív módon bevonódik és felfedezi magát a páciens kapcsolati mátrixának résztvevőjeként olyan módon, amelyet az analitikus nem látott előre, és talán csak később ismer fel. Továbbá elemzi a "generatív enactment" fogalmát, azt sugallva, hogy az analitikus dyádban az enactmentek nemcsak korlátozóak és ismétlődőek, és a terápiás haszon a feloldásukból fakad, hanem maguk az enactmentek is lehetnek generatívak és növekedést elősegítőek. Giuseppe Leo, a könyv egyik szerkesztője a következő szempontok szerint vizsgálja az enactment fogalmát: intrapszichés, interpszichés, intradiszciplináris, interdiszciplináris, interkulturális és transzgenerációs. Jeremy Safran és Jessica Kraus fejezete a terápiában elkerülhetetlen szövetségszakadásokkal, patthelyzetekkel és az átvitel-ellenátvitel enaktivitásokkal foglalkozik.

Mivel egyre több bizonyíték utal arra, hogy a szövetségben bekövetkezett szakadások javítása összefügg a pozitív kimenetelekkel, a szerzők olyan képzési módszerek kidolgozását támogatják, amelyek javítják a terapeuták képességeit a szövetségben bekövetkezett szakadások és a negatív terápiás folyamatok felismerésére és konstruktív kezelésére. Jay Greenberg fejezetében hangsúlyozza, hogy annak ellenére, hogy a kapcsolati megközelítés lehetőséget nyit a technika egyéni analizáltakra való szabására, így könnyebb az egyes egyedi analitikus dyádokon belül a legjobb munkamódszerről tárgyalni, a legújabb szakirodalomban számos klinikai vignetta hangsúlyozza az analitikus kockázatvállalását, a páciensek rendkívül személyes módon történő bevonását, ami áttöri a hagyományos analitikus kereteket. A szerző megvitatja a relációs analitikusok ilyen jellegű beavatkozásra való hajlamának különböző következményeit, és a felvetett kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy ez hogyan befolyásolhatja a relációs gondolkodás fogadtatását. Efrat Ginot fejezetében bemutatja, hogy az enaktivitás és az empátia közötti látszólagos tapasztalati inkongruencia ellenére az idegtudomány elkezdte körülhatárolni azokat a neuropszichológiai folyamatokat, amelyek hasonlóan alakítják és támasztják alá mind az enaktivitást, mind a terápiás empátiát, megvilágítva, hogy milyen közös mechanizmusok vannak bennük.

Végül Giuseppe Riefolo, a könyv másik szerkesztője azt javasolja, hogy az analitikus párbeszéd egy folyamatos mozgásként fejlődik, amelyet "disszociatív folyamatnak" neveznek, és hogy ez a folyamat a védekező pozíciók (elfojtás) és a kreatív pozíciók közötti folyamatos oszcilláció. A disszociáció, mint védekezés, freudi elméleti álláspont, míg a disszociáció, mint az új és kreatív megoldások lehetősége, Janetből kiinduló elmélet, amelyet különösen a relációs és az interszubjektív pszichoanalízis vett át. Az analitikusnak tiszteletben kell tartania a páciens védekező disszociációit, de ugyanakkor különösen óvatosnak kell lennie, hogy támogassa a lehetséges, korábban soha meg nem valósult megoldásokat, amelyek a frusztráló vagy traumatikus élmény disszociációjából származó új asszociatív aggregátumokként jelennek meg, és amelyeket "kreatív disszociációknak" javasol nevezni. A disszociatív megoldások (defenzív és kreatív) nem egymás után, hanem egyidejűleg jönnek létre.