A fehérorosz nacionalizmus felemelkedése és bukása, 1906-1931

Olvasói vélemények

A könyvet a belarusz nacionalizmus és történelem megértéséhez szükséges jelentős forrásként ismerik el, és alapos kutatásai és világos írásmódja miatt dicsérik. A recenzensek kiemelik, hogy a belarusz identitás és politika összetettségének feltárása szempontjából értékes, így a téma iránt érdeklődők számára nélkülözhetetlen olvasmány. Egyes kritikák azonban egyes történelmi eseményekkel kapcsolatban korlátokba ütköznek.

⬤ Értékes és mélyreható tanulmány a fehérorosz nacionalizmusról.
⬤ Világos és informatív írásmód.
⬤ A kiterjedt kutatás és a lábjegyzetek használata alapos tudományosságról tanúskodik.
⬤ Betekintést nyújt Fehéroroszország független politikájába és diplomáciájába a Szovjetunió utáni időszakban.
⬤ A fehérorosz történelem iránt érdeklődő, személyes vagy tudományos érdeklődésű olvasóknak kifejezetten ajánlott.

⬤ Néhány kritikus megjegyezte, hogy bizonyos történelmi témák, például a Litván Nagyhercegség elhanyagolását.
⬤ Aggályos, hogy a könyv megkérdőjelezi a fennálló politikai mítoszokat, ami arra enged következtetni, hogy a könyvet nem fordítják le belorusz vagy orosz nyelvre.

(5 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Rise and Fall of Belarusian Nationalism, 1906-1931

Könyv tartalma:

A modern belorusz nacionalizmus a huszadik század elején alakult ki, egy drámai időszakban, amely magában foglalta a tömeges elvándorlást, a többszörös megszállást, a hét évig tartó háborút és a belorusz területek felosztását. Ebben az eredeti történetben Per Anders Rudling nyomon követi a modern fehérorosz nacionalizmus fejlődését a késő birodalmi Oroszországból eredő gyökereitől az 1930-as évek elejéig.

Az 1905-ös forradalom megnyitotta a lehetőségek ablakát, és viták alakultak ki az etnikai, faji vagy kulturális hovatartozás meghatározása körül. 1918 márciusára a nacionalisták egy kis csoportja kinyilvánította a Belorusz Népköztársaság (BNR) megalakulását, amelynek területei etnográfiai követeléseken alapulnak. Kevesebb mint egy évvel később a szovjetek nagyjából ugyanezt a területet követelték a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság (BSSR) számára. A belorusz államiságot 1918 és 1920 között nem kevesebb, mint hat alkalommal nyilvánították ki. 1921-ben a rigai szerződés hivatalosan felosztotta a fehérorosz területeket Lengyelország és a Szovjetunió között. A lengyel hatóságok Nyugat-Beloruszországot asszimilációs politikának vetették alá, elidegenítve a lakosság nagy részét. Ugyanakkor a fehérorosz nyelvű kulturális és oktatási intézmények szovjet létrehozása Kelet-Beloruszban ösztönözte a nemzeti aktivizmust Nyugat-Beloruszban. Az 1920-as évek közepéig szórványos partizánháborúk folytak a lengyel hatóságok ellen, litván és szovjet támogatással. A határ mindkét oldalán a fehérorosz aktivisták a mítoszteremtés és a nemzeti mozgósítás folyamatába kezdtek. 1926-ra a fehérorosz politikai aktivizmus tetőfokára hágott, de aztán alábbhagyott, amikor a puccsok önkényuralmat hoztak Lengyelországban és Litvániában. Az 1927-es évben leverték a nyugat-belorusz nemzeti mozgalmat, Kelet-Beloruszban pedig Sztálin hatalmának megszilárdítása a társadalom brutális átalakulásához és a belorusz nemzeti kommunisták kiirtásához vezetett.

A fehérorosz nacionalisták kis elitcsoportként 1915 óta a német, litván, lengyel és szovjet szponzoroktól függtek. A geopolitikai rivalizálás lehetőségeket, de hátrányokat is jelentett. 1926 után nehézzé vált a manőverezés ezen az összetett és egyre ellenségesebbé váló terepen. A nyugat-belorusz nacionalisták Kaunasból és Moszkvából érkező támogatása felkeltette a lengyel hatóságok érdeklődését, és a minszki, egyre inkább autonóm köztársasági intézmények aggodalomra adtak okot a Kremlben lévő központi kormányzat számára.

Ahogy Rudling bemutatja, Fehéroroszország történelmi csatatér volt, amely politikai eszközként, határvidékként és ütközőzónaként szolgált a nagyobb hatalmak között. A nacionalizmus későn érkezett, viszonylag szűk elitre korlátozódott, és korai szakaszában elnyomták. A viharos folyamat azonban megalapozta a fehérorosz államiság eszméjét, hátrahagyott egy modern alapító mítoszt, és egy proto-állam intézményi keretét hagyta hátra, amely a nemzeti konszolidáció építőköveként bukkant fel újra, amikor Fehéroroszország 1991-ben elnyerte függetlenségét.