A férfiak és a könnyűzene Algériában: A Rai társadalmi jelentősége

Olvasói vélemények

A könyv alapos betekintést nyújt az algériai rai-zenébe, valamint abba, hogy az hogyan kapcsolódik a férfiasság és a kultúra témáihoz. Bár értékes betekintést nyújt az algériai ifjúság és a zenei hagyományok világába, kritikával kell szembenéznie a női szempontok kizárása és az írásmódja miatt.

A könyv lenyűgöző betekintést nyújt az algériai ifjúsági kultúrába és a rai-zene egyedi jellemzőibe. Hatékonyan állítja szembe a nyugati és az algériai zenei színtereket, kiemelve, hogy a helyi szokások hogyan alakítják a zenei gyakorlatot. Az, hogy a szerző nagy hangsúlyt fektet a férfi nézőpontokra, érdekes nézőpontot nyújt a férfiasságról az iszlám kontextusban.

A könyvben hiányoznak a női hangok, ami korlátozza a téma bemutatását és elemzését. A szerző módszertanát kritikával illetik, mivel nem következetes, az írást pedig rosszul szervezettnek és szakzsargontól hemzsegőnek írják le, ami inkább hasonlít egy disszertációra, mint egy lebilincselő olvasmányra.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Men and Popular Music in Algeria: The Social Significance of Rai

Könyv tartalma:

A Rai zenét gyakran nevezik a hangtalanok hangjának Algériában, a jelenleg tragikus konfliktus sújtotta társadalomban. A Rai az algériai férfiak hangja, a generációk és osztályok, a politikai viszályok és a gazdasági egyenlőtlenségek között vergődő fiatal férfiaké. Marc Schade-Poulsen antropológus úttörő tanulmányában ezt a népszerű zenei műfajt használja lencseként, amelyen keresztül az algériai társadalmat, különösen a férfitársadalmat szemléli. A rai-t az algériai családi életben, az erkölcsi kódexekben és a tágabb hatalmi viszonyokban helyezi el.

Schade-Poulsen az 1990-es években végezte kutatásait klubokban, hangstúdiókban, esküvőkön és utcazenészekkel. Leírja a rai történetét, amely az 1970-es évek végén alakult ki, és akkor terjedt el egész Észak-Afrikában, amikor az iszlamista mozgalom Algéria legerősebb társadalmi-politikai mozgalmává nőtte ki magát.

A kívülállók a rait nyugati eredetűnek tartják, de Schade-Poulsen rámutat az iszlám gyökerekre is. A zenészek nyugati hangszereket használnak, de maga a zene keveri az algériai népszerű dalokat és ritmusokat az amerikai diszkó ritmusával, az egyiptomi modalitással, a marokkói esküvői dallamokkal és Julio Iglesias dalaival. A dalszövegek a férfi-női kapcsolatokról szólnak, de a generációs kapcsolatokról és a fiatalok problémáiról is, akik egy ellentmondásos társadalomban próbálják megtalálni a helyüket.

A tanulmány a zenét mint a társadalom sablonját innovatív módon megközelítve segít az olvasónak megérteni a mai algériai fiatalok két fő mozgalmát: az egyik a mecset, a másik a Nyugat felé.