Értékelés:
Adam Fitzgerald „The Late Parade” című művének kritikái vegyes képet mutatnak a műről. Egyes olvasók értékelik a szójátékot és a nyelvi kreativitást, míg mások szerint a költészet összefüggéstelen és mélység nélküli. Egyesek úgy dicsérik a könyvet, mint egy potenciállal rendelkező modern költő erős bemutatkozását, míg mások úgy érzik, hogy nem tud kitűnni a költészet szélesebb palettájáról.
Előnyök:⬤ Gazdag szójáték és nyelvi kreativitás, amelyet egyesek elragadónak és magával ragadónak találtak.
⬤ Adam Fitzgerald mint költő erős kezdete, amely megmutatja a benne rejlő lehetőségeket és összetettségét.
⬤ A könyv új megközelítést kínál a modern költészethez, és a szürrealizmus és a modernizmus témáival foglalkozik.
⬤ Egyes versek szépségükkel és okos megfigyeléseikkel tűnnek ki, és az olvasót többre késztetik.
⬤ Egyes kritikák szerint a könyv összefüggéstelen és nem tartalmaz éleslátó tartalmakat.
⬤ Néhány olvasó a humor bizonyos aspektusait gúnyosnak vagy túlzónak találta.
⬤ Vannak olyan vélemények, amelyek szerint Fitzgerald művei nem emelkednek ki hatékonyan más kortárs költőkhöz képest.
⬤ A költészet véletlenszerűnek vagy túlságosan összetettnek tűnhet, ami néhány olvasó számára visszatetsző lehet.
(7 olvasói vélemény alapján)
The Late Parade
Az ébrenléti álmok és fantomemlékek kavargása A késői parádé a költői képzelet diadala. Ahhoz, hogy egy dologról írj, először egy másikról kell írnod. Adam Fitzgerald debütáló gyűjteményében negyvennyolc verset fedezhet fel az olvasó, amelyek játékos és elegiás, nosztalgikus és abszurd hangokat fűznek össze. Fitzgerald alakváltó ihletei „egy városi sétányra invitálnak bennünket” (McLane), amelynek számos kimérikus állomása van: Dubai irreális városaitól az egykori Szovjetunióig, a nigériai spammerektől és Szűz Máriától Dr. Johnsonig és Cat Powerig.
„A kötet dicsősége a hosszú címadó vers, amely Hart Crane ősi vízióját viszi a jövőbe, amely nem adja fel a fiatal költő valóságszeretetét” - írja Harold Bloom. A litániák, monológok és ódák keverékei, ezek a versek egy modernista tájról származnak, tele őrült nyelvbotlásokkal, célzásokkal, archaizmusokkal és mindennapi szlenggel. Bár Fitzgerald sorai gyakran hallucinálnak olyan jelentéseket, amelyek nyitott végűnek tűnnek, sosem hagyják figyelmen kívül a költői mesterség és az emlékezés hagyományos örömeit, zenéjük pedig ambient drone - részben Technicolor, részben dinitrogén-oxid.
Még így is, ami ezeket a fantáziákat összetartja, az több, mint az őrjítően kaméleonszerű retorika varázsa. Fitzgerald hangja szemérmetlenül a szerelmes költő hangja: melankolikus, barokkos és látomásos. A késői parádé a zűrzavar erejéről tanúskodik, amely elfedheti veszteségérzetünket, de cserébe felajánlja azt az ékesszóló tonikot, amit költészetnek hívnak. Ahogy Richard Howard írja: "Amikor az új költő felpörget, éppen a szükséges felháborodást adja meg nekünk, amely megérteti velünk azt, amiről sosem tudtuk, hogy ki tudjuk mondani.".