A kísértetek csillagképe: A Speculative Memoir with Ravens

Olvasói vélemények

Laraine Herring A Constellation of Ghosts című regénye egy spekulatív memoár, amely a szerző rákbetegséggel és múltjával való szembenézését szövi át, különböző hangokon keresztül, többek között elhunyt apja hollóként elbeszélve. Az írás lírai, költői minőségéről és érzelmi mélységéről nevezetes, így az élet, a halál és a családi kapcsolatok mélyreható feltárása.

Az olvasók dicsérik a könyvet eredetiségéért, fantáziadús elbeszélői stílusáért és érzelmi őszinteségéért. A lírai írást magával ragadónak és költőinek emelik ki, amely mély betekintést nyújt a gyászba, a traumába és a gyógyulásba. Sokak szerint elgondolkodtató olvasmány, amely megkérdőjelezi a hagyományos memoárstruktúrákat, és ezáltal több szinten is magával ragadó élményt nyújt.

Néhány olvasó kihívásnak vagy szokatlannak találhatja a kísérleti formátumot, ami esetleg elriasztja azokat, akik az egyszerű elbeszéléseket kedvelik. Lehetséges, hogy a metaforikus elemek nem minden közönséggel állnak összhangban, ami a szöveg eltérő értelmezéséhez vezet.

(15 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

A Constellation of Ghosts: A Speculative Memoir with Ravens

Könyv tartalma:

A szellem nem az, aminek gondolod - mondja Holló.

A szellem egy elkötelezettség. Amikor Laraine Herring váratlanul vastagbélrákot kap, harminc éve halott apja hollóként tér vissza hozzá, és ezzel varázslatos utazás veszi kezdetét a bonyolult gyász, az örökölt trauma és az ősök gyógyulása felé.

Miközben azzal küzd, hogy újrafogalmazza az életével kapcsolatos elvárásait, egyre mélyebbre és mélyebbre csúszik az ősök birodalmába, ahol azon kapja magát, hogy színdarabot ír, amelyet apja mint holló rendez. Holló azt mondja: „Csak négy szereplő lesz benne: te és én, az anyám és az apám, és addig fogunk beszélni, amíg nem lesz több szó közöttünk. És akkor te dönthetsz a befejezésről.

Tik-tak, írj. A Szellemek csillagképe elviszi az olvasót az egyik és a másik világ közötti határterekbe, ahol a döntések életekké fonódnak össze, és a magunknak mesélt történetek úgy esnek szét a többféle nézőpont vizsgálata alatt, mint hús a csontról, emlékeztetve minket arra, hogy a gyász a váratlan komphajós, aki újra össze tud minket fogni.