A klasszikus éneklés, a modern hangok megszólaltatása: A zene posztkoloniális politikája Dél-Indiában

Olvasói vélemények

A könyv alaposan feltárja az indiai klasszikus zenét, különösen a karnatikus zenét, és a történelmi elbeszéléseket a zeneelmélettel ötvözi. Ugyanakkor kritikák érik bizonyos kulturális szempontok kezelése és állítólagos pontatlanságok miatt.

A könyv jól kutatott, lebilincselő stílusban íródott, és értékes betekintést nyújt a karnatikus zene történetébe és fejlődésébe. Lenyűgöző történeteket ragad meg, és összekapcsolja azokat olyan tágabb témákkal, mint a technológia, a modernitás és a hagyomány.

Néhány recenzens aggodalmát fejezi ki a szerző tamil zenei terminológiával kapcsolatos értelmezéseivel kapcsolatban, és megkérdőjelezi a kulcsfontosságú történelmi személyek és események pontosságát és bemutatását. Kritika érte a hiteles információk pletykákkal való keveredését is, ami alááshatja a könyv hitelességét.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Singing the Classical, Voicing the Modern: The Postcolonial Politics of Music in South India

Könyv tartalma:

Míg a karnatikus zenét, az indiai zene egy olyan formáját, amely a rága dallamelvén és a tala nevű időciklusokon alapul, ma Dél-India klasszikus zenéjeként ismerik, a "klasszikus" státusza egy XX. század eleji konstrukció, amely a gyarmati modernitás, a nacionalista ideológia és a dél-indiai regionális politika olvasztótégelyében alakult ki.

Amanda J. Weidman bemutatja, hogy ahhoz, hogy a karnatikus zenét klasszikus zenének lehessen tekinteni, a nyugati klasszikus zene mintájára kellett kialakítani, annak kottarendszerével, zeneszerzőivel, kompozícióival, konzervatóriumaival és koncertjeivel együtt. Ugyanakkor meg kellett maradnia jellegzetesen indiai zenének.

Weidman azt állítja, hogy ezek az ellentmondásos igények egy sajátos "hangpolitika" kialakulásához vezettek, amelyben a hang a hitelességet és az indiaiasságot képviselte. A dél-indiai zene tanulójaként és előadójaként szerzett tapasztalataiból származó etnográfiai megfigyeléseket és az archív anyagok közeli olvasását ötvözve Weidman a hang politikájának kialakulását követi nyomon az énekhang és a hangszeres utánzás közötti kapcsolat, az előadás és a színpadra állítás konvenciói, a nők előadói státusza, a nyelv és a zene vitái, valamint a szóbeli hagyomány és a nyomtatási és hangreprodukciós technológiák közötti kapcsolat lenyűgöző elemzésén keresztül.

A "hang" mint a modern szubjektivitás, a nemzeti identitás és a kulturális hitelesség trópusának tartós feltárása révén Weidman modellt nyújt a hangról való antropológiai és történeti gondolkodáshoz. Ezáltal megmutatja, hogy a modernitást éppúgy jellemzik a szóbeli, az aurális és a hangról alkotott sajátos elképzelések, mint a vizualitás rendszerei.