Értékelés:
Clementine Wamariya „The Girl Who Smiled Beads” című könyve erőteljes és mély érzelmekkel teli beszámolót nyújt a ruandai népirtás elől menekülő fiatal menekültként szerzett tapasztalatairól. Az olvasókat meghatja a nyers történetmesélés, valamint a kitartás, a trauma és a túlélés összetettségének témája. Míg sokan értékelik a szerző bátorságát és megrendítő elbeszélését, néhányan kritizálják a hála és a düh egyensúlyát, amelyet a történetében kifejez.
Előnyök:⬤ Jól megírt és könnyen olvasható, lehetővé teszi a gyors elköteleződést.
⬤ Nyers, őszinte ábrázolása a traumának és a rugalmasságnak.
⬤ Betekintést nyújt a menekültélménybe, megvilágítva a túlélés és az érzelmi küzdelmek összetettségét.
⬤ Magával ragadó karakterek és kapcsolatok, amelyek átélhetőek és jól kidolgozottak.
⬤ Erős érzelmi reakciókat vált ki, elgondolkodtat és empátiára késztet.
⬤ Néhány olvasó úgy érzi, hogy a szerző nem eléggé hálás a nevelőcsaládja iránt, és inkább a saját küzdelmeit hangsúlyozza, mint a támogatásukat.
⬤ Az érzelmi mélység miatt egyesek számára nehéz olvasmány lehet, mivel nem a hagyományos „boldog” elbeszélést követi.
⬤ Néhány kritika megemlíti a szerző visszatérő dühét, ami befolyásolhatja az elbeszélés általános hangvételét.
(212 olvasói vélemény alapján)
The Girl Who Smiled Beads: A Story of War and What Comes After
NEW YORK TIMES BESTSELLER - "Az univerzum által biztosított cselekmény tele volt éhezéssel, háborúval és nemi erőszakkal. Én nem akartam - nem tudtam - abban a mesében élni."
Clemantine Wamariya hatéves volt, amikor az anyja és az apja suttogva kezdett beszélni, amikor a szomszédok eltűntek, és amikor meghallotta a hangos, csúnya hangokat, amelyekről a bátyja azt mondta, hogy mennydörgés. 1994-ben tizenöt éves nővérével, Claire-rel együtt elmenekült a ruandai mészárlás elől, és a következő hat évet azzal töltötték, hogy hét afrikai országon keresztül vándoroltak, biztonságot keresve - állandóan éhezve, bebörtönözve és bántalmazva, menekülttáborokat elszenvedve és megszökve, váratlan kedvességre találva, embertelen kegyetlenség tanúi lévén. Nem tudták, hogy szüleik élnek-e vagy halnak.
Amikor Clemantine tizenkét éves volt, húgával együtt menekültstátuszt kapott az Egyesült Államokban; ott, Chicagóban életük szétvált. Bár kötelékük továbbra is megszakíthatatlan maradt, Claire, aki oly sokáig védte és gondoskodott Clemantine-ről, egyedülálló anyaként küzdött a megélhetésért, míg Clemantine-t egy család fogadta be, akik sajátjukként nevelték fel. Úgy tűnt, hogy a lány az amerikai álmot éli: magániskolába jár, pompomlánynak áll, és végül a Yale-en diplomázik. Mégsem lehetett kitörölni azokat az éveket, amikor kevesebbnek tekintették az embernél, amikor éhezett és látta a halált. Egyszerre érezte magát hatévesnek és százévesnek.
A The Girl Who Smiled Beads című könyvében Clemantine arra provokál bennünket, hogy nézzünk túl az „áldozat” címkén, és ismerjük fel a képzelet erejét, amely képes túllépni még a legmélyebb sérüléseken és utórezgéseken is. A pusztító, mégis gyönyörű és bátorítóan eredeti mű erőteljes bizonyítéka annak az elkötelezettségnek, hogy a nő a saját feltételei szerint építse fel az életét.