A légierő eladása: A katonai repülés és az amerikai populáris kultúra a második világháború után

Olvasói vélemények

A könyv a második világháború végétől az 1960-as évek elejéig részletesen vizsgálja a légierőt, a populáris kultúrában való megjelenítésére összpontosítva. Jól kutatott és jól megírt, de erősen előnyben részesíti az amerikai légierőt, elhanyagolva az amerikai haditengerészet szerepét és más médiareprezentációkat.

A könyv alaposan kutatott és jól megírt, objektív elemzést nyújt a légierőnek a populáris kultúrára gyakorolt hatásáról, különösen a második világháború utáni katonai és polgári kontextusban. Hatékonyan mutatja be a katonai repülésről szóló viták alakulását és a média különböző formáiban való ábrázolásukat, kiterjedt cikkekre és kiadványokra való hivatkozásokra támaszkodva.

A könyv jelentősen kihagyja az amerikai haditengerészet hozzájárulását a katonai repüléshez, és nem vizsgálja a fontos televíziós drámákat és a népszerű képregényeket, amelyek alakították a közvélemény légierőről alkotott képét. Néhány olvasó megjegyzi, hogy a szerző erősen támaszkodik bizonyos szempontokra, miközben elhanyagolja a szélesebb körű kulturális hatásokat, ami hiányos elbeszéléshez vezet.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Selling Air Power: Military Aviation and American Popular Culture After World War II

Könyv tartalma:

A Selling Air Power című könyvében Steve Call az első átfogó tanulmányt nyújtja a háború utáni légierő-pártiak azon erőfeszítéseiről, hogy a populáris kultúrát a saját programjuk támogatására használják fel. Az 1940-es években és az 1950-es évek nagy részében alig telt el úgy hónap, hogy ne jelent volna meg legalább egy, a légierőt nyíltan támogató cikk a közérdekű magazinokban.

A repülés iránti nyilvános rajongás segített a légierővel kapcsolatos túlzott elvárások kialakításában és fenntartásában mind a légierő hivatalos támogatóinak, mind az amerikai közvéleménynek a fejében. A Saturday Evening Post, a Reader's Digest és a Life cikkei az amerikai légi fölény által biztosított biztonságos jövőt hirdették. Olyan katonai személyiségek, mint Henry H.

"Hap" Arnold és Curtis E. LeMay, olyan rádiós-televíziós személyiségek, mint Arthur Godfrey, olyan rajzfilmfigurák, mint Steve Canyon, és olyan színészek, mint Jimmy Stewart kulcsszerepet játszottak a kibontakozó kampányban. Az olyan filmek, mint a Twelve O'Clock High, a The Court-Martial of Billy Mitchell és az A Gathering of Eagles (A sasok gyülekezete) élénk képeket vetítettek a közvélemény elé, amelyek megerősítették azt, ami lassan elfogadott bölcsességgé vált: hogy Amerika biztonságát a szovjet fenyegetéssel szemben leginkább a nukleáris képességekkel párosított légi erő garantálhatja.

Ám ahogy a hidegháború folytatódott, és a gombafelhő kísértete egyre inkább megjelent az amerikai tudatban, egy másik, még baljóslatúbb értelmezés kezdett teret nyerni. A Call a második világháborút követő évek hősies, hazafias hozzáállásától a fenyegető, sőt bizarr képi világ felé való elmozdulást mutatja be az olyan könyvekben és filmekben, mint a Catch-22, az On the Beach és a Dr. Strangelove.

Call gondos elemzése túlmutat a PR-kampányokon, hogy megvizsgálja azt a szellemi légkört, amely ezeket a kampányokat formálta és hatalmat adott nekik. A Selling Air Power (A légierő eladása) a megértés kritikus rétegével gazdagítja a katonai és repüléstörténeti tanulmányokat, valamint az amerikai populáris kultúrát.