A legmagányosabb helyek: Elvesztés, gyász és a hosszú út hazafelé

Olvasói vélemények

Rachel Dickinson esszégyűjteménye a fia, Jack öngyilkosságát követő mély gyászát és gyógyulási útját tárja fel. Gazdag részletességű tájképeken és önvizsgálatra épülő írásokon keresztül osztja meg a gyásszal való küzdelmét és a veszteség utáni életben való eligazodásra tett kísérleteit. Az esszék rávilágítanak a gyász összetettségére, bemutatva, hogy a gyász feldolgozásának nincs egyetlen módja, ugyanakkor megmutatják Dickinson bátorságát és rugalmasságát is.

Az írásokat szépségük és őszinteségük miatt dicsérik, az olvasók pedig Dickinson képességét értékelik, hogy mély érzelmeket és élénk képeket tud közvetíteni. Sokan úgy találták, hogy az esszék a veszteség utáni remény erőteljes tanúságtételei és a gyász átélhető feltárása. A könyv szerkezete lehetővé teszi, hogy minden egyes esszé önállóan is megállja a helyét, így a könyv hozzáférhetővé válik, miközben együttesen mutatja be a gyógyulás útját.

Néhány olvasó megjegyezte, hogy hiányzik a hagyományos elbeszélői ív, ami az olvasás élményét szétesőnek érezheti. Emellett a súlyos téma egyesek számára érzelmi kihívást jelenthet, mivel mélyen belemerül a személyes gyászba és traumába.

(37 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Loneliest Places: Loss, Grief, and the Long Journey Home

Könyv tartalma:

"Egy gyermek öngyilkossága a töredékes képek poklába taszít, az elképzelhető legmélyebb depresszióba, az önpusztításra tett erőfeszítésekbe, és a körülötted lévő világgal való szinte teljes szakításba. Ez volt az én tapasztalatom. Senkinek sem kívánom."

A Legmagányosabb helyek esszéi Rachel Dickinson életének krónikájaként indultak a fia öngyilkossága után. A darabokból azonban sokkal több lett. Dickinson megírja a szívszorító veszteség elképzelhetetlen és félelmetes tényeit. A The Loneliest Places-ben a gyász és önmaga elől menekülő, menekülésben töltött hónapjairól mesél, amikor Izlandra és a Falkland-szigetekre menekül - amennyire csak lehet, távol halott fia, Jack emlékeitől. Őszintén mesél a bénító érzelmekről, amelyek miatt néha csapdába esett az otthonában, egyetlen székbe zárva, tehetetlenül elszigetelve.

Az ezekről az évekről szóló történetek komorak, és Dickinson útja hazafelé, vissza megváltozott önmagához és szétszakadt családjához magányos. Emily Dickinson megidézve azonban leírja, hogyan látta meg a reményt, hogyan engedte, hogy megüljön, majd - figyelemre méltó módon - hogyan vált valósággá.