A NATO és az 5. cikk: A transzatlanti szövetség és a kollektív védelem XXI. századi kihívásai

Eredeti címe:

NATO and Article 5: The Transatlantic Alliance and the Twenty-First-Century Challenges of Collective Defense

Könyv tartalma:

Az elmúlt 25 év nagy részében a NATO a válságkezelésre összpontosított, például Koszovóban és Afganisztánban, ami jelentős változásokat eredményezett a szövetségi stratégiában, a forrásokban, a haderőstruktúrában és a kiképzésben. A kollektív védelem újbóli felvállalása - amely a Washingtoni Szerződés 5. cikke szerinti kötelezettségvállalás középpontjában áll - nem könnyű feladat, és nem olyasmi, amit a NATO retorikával és hivatalos nyilatkozatokkal tehet meg. Mindazonáltal ez az elmozdulás létfontosságú, ha a szövetség a nyugati védelem és biztonság bástyája akar maradni. A Krím Oroszország általi jogellenes annektálása és Ukrajna lerohanása alapvetően felforgatta az európai biztonsági környezetet, és a NATO-t, mint a kollektív védelem elsődleges eszközét, amelyre a legtöbb európai állam támaszkodik biztonságának garantálásában, a figyelem középpontjába állította. A kollektív védelem a szövetség három alapvető küldetésének egyike, a válságkezeléssel és az együttműködő biztonsággal együtt. Ezt a NATO alapító szerződésének legismertebb és vitathatatlanul legfontosabb része, az 5. cikk határozza meg, amely kimondja: „A Felek megállapodnak abban, hogy az egy vagy több Fél ellen Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadás mindannyiuk elleni támadásnak minősül”. Bár mindhárom misszió létfontosságú a NATO számos tagállamának érdekei szempontjából, a kollektív védelem ismét első lett az egyenlők között.

Három nagyon jelentős akadály áll azonban a szövetség és tagállamai útjában, amikor megpróbálják újra felvállalni a kollektív védelmet. Ezek lazán megfelelnek egy cél-út-közben-eszköz konstrukciónak. Az első a szövetség Oroszországgal szembeni stratégiája. Oroszország ellenfél, partner, egyik sem, vagy mindkettő? Hogyan kellene változtatni a stratégián és a politikán, hogy a szövetség és tagjai szilárdabb alapokra helyezzék Oroszország kezelését? Másodszor, a forrásokkal és a tehermegosztással kapcsolatos folyamatos viták. Az elmúlt években mindennapossá vált, hogy az amerikai vezetők nyilvánosan szidják az európai szövetségeseket annak érdekében, hogy több hozzájárulást kapjanak a közös védelemhez. Hogyan lehetne a szövetség jobban mérni és igazságosabban megosztani a biztonsági terheket? Harmadszor, a szövetség készen áll arra, hogy teljesítse célkitűzéseit. Számos szövetséges már bejelentette vagy éppen végrehajtja a védelmi kiadások növelését. Az európai NATO-tagállamok kormányait azonban a belpolitika erősen ösztönzi arra, hogy a katonai felszerelések beszerzését vagy a személyzet fizetésére és juttatásaira fordított kiadásokat részesítsék előnyben, általában a felkészültség rovására. Ennek eredményeként a NATO katonai erői azt kockáztatják, hogy gyorsan üressé válnak, ami gyakran alábecsült módon megakadályozza, hogy a szövetség teljesítse az 5. cikkben foglalt kollektív védelmi ígéretet.

A könyv megvizsgálja az összes ilyen kérdést, hogy értékelje a NATO visszatérését a kollektív védelemhez, és útitervet kínáljon e kihívások rövid és hosszú távú leküzdésére.