Értékelés:
Will Altman Leo Straussról szóló könyve részletes és tudományos kritikát nyújt Strauss műveiről. Bár jól kutatott és megírt, és jelentős figyelmet fordít az eredeti szövegekre, a Strauss filozófiáját nem ismerők számára polemikusnak és kihívásnak tekinthető.
Előnyök:A könyv bámulatos tudományosságot mutat be, beleértve Altman elkötelezettségét Strauss eredeti műveinek német nyelvű és mélyreható történelmi kontextusával. Elismerten rendkívül fontos hozzájárulás Strauss és a Strauss-viták megértéséhez. A részletekre és a lábjegyzetekre fordított figyelem dicséretes.
Hátrányok:A hangnem időnként túlságosan is polemikus lehet, különösen a vitatott összehasonlítások során, ami egyes olvasókat elidegeníthet. Az érvek más Strauss-értelmezésekre emlékeztetőnek is érezhetők, ami potenciálisan korlátozza Altman eredeti hozzájárulását.
(2 olvasói vélemény alapján)
The German Stranger: Leo Strauss and National Socialism
Leo Strauss kapcsolata Martin Heideggerrel és Carl Schmitt-tel a nemzetiszocializmushoz való aggasztó közelségét sugallja, de Strauss komoly kritikáját F. H.
Jacobival kell kezdeni. Miközben a felvilágosodás e látszólag keresztény ellenfeléről írta a disszertációját, Strauss felfedezte azokat a taktikai elveket, amelyek később az életművét jellemezték: a sorok közötti írás, a racionalizmus hitalapú kritikája, a vallásos nyelv szándékos szekularizálása vallástalan célokra, és a "mindent vagy semmit" antagonizmus a középutas megoldásokkal szemben. Különösen ez utóbbi jellemző az 1920-as években írt cionista írásaiban, ahol Strauss folyamatos polémiát folytatott a kulturális cionizmus ellen, és előbb ortodox, majd ateista szemszögből támadta azt.
Utolsó cionista cikkében (1929) Strauss "egy olyan Nordau machiavellista cionizmusát említi, amely nem fél attól, hogy a Messiáshoz fűzött hagyományos reményt dinamitként használja". "Irányváltása" idején a nemzetiszocializmust már egy nihilista "Messiás" vezette, miközben Strauss már radikalizálta Schmitt "politikai teológiáját" és Heidegger ontológiai hagyományának dekonstrukcióját.
Straussnak a legokosabb nácikon túli előretörésének központi eleme a "Második barlang", amelyben állítása szerint a modern gondolkodás be van zárva: csak a Kinyilatkoztatásból való meneküléssel nyerhetjük vissza a "természetes tudatlanságot". Azzal, hogy pszeudoplatonikus képekkel illusztrálta azt, amit az antiszemiták "zsidózásnak" neveztek, Strauss megpróbálta megsemmisíteni a Hermann Cohen által ünnepelt közös alapot a judaizmus és a platonizmus között. Ellentétben azokkal, akik Platónt a természet leértékelése miatt támadták a transzcendens Idea rovására, a migráns Strauss gyakorlatilag egy új "Platónt" alkalmazott, aki nem volt több platonista, mint Nietzsche vagy Heidegger volt.
Strauss "platóni politikai filozófiájának" középpontjában Platón Törvényei titokzatos főszereplője áll, akit Strauss pontosan felismert, mint azt a fajta Szókratészt, akit a halálfélelem miatt a bürökösöktől menekült volna. Minden olvasó, aki felismeri a valódi Szókratész és Platón athéni Idegenje közötti áthidalhatatlan szakadékot, megérti, miért "a német Idegen" a vallás ateista újratermelésének legfőbb teoretikusa, amelynek a nemzetségnemzeti szocializmus egy ultramodern fajtája.
