A népirtás a tutszik ellen és a ruandai egyházak: A gyász és a tagadás között

Eredeti címe:

The Genocide Against the Tutsi, and the Rwandan Churches: Between Grief and Denial

Könyv tartalma:

Miért viszonyultak a ruandai egyházak egyes csoportjai kétértelműen a tutsi népirtáshoz, amely 1994 áprilisa és júliusa között három hónap alatt 800 000 ember életét követelte? Mi akadályozta meg az egyházakat abban, hogy elfogadják, hogy felelősségük lehetett a népirtásban? És hogyan kell elszámolni az egyházak más szektorai által a népirtásra való emlékezés és megemlékezés, valamint a lelkipásztori programok újjáépítése érdekében tett erőfeszítésekkel? A népirtás túlélőivel, száműzetésben élő ruandaiakkal, misszionáriusokkal és kormányzati tisztviselőkkel készített interjúkra, valamint egyházi archívumokra és egyéb forrásokra támaszkodva ez a könyv az első olyan tudományos tanulmány a kereszténységről és a tutszi népirtásról, amely mélyrehatóan vizsgálja ezeket a vitás kérdéseket, és a keresztény egyházakon belül nagyobb belső sokszínűséget tár fel, mint azt gyakran feltételezik. Míg egyes keresztények - protestánsok és katolikusok egyaránt - kockázatot vállaltak a tutszi emberek védelmében, mások kritikátlanul elfogadták az ideiglenes kormány azon nézetét, hogy a tutszik a nép ellenségei, és egyesek, még papok és lelkészek is, segítették a gyilkosokat.

Az egyházi vezetők csak elítélték a háborút: valójában soha nem ítélték el. Az 1994-es népirtás időszakára és az azt követő évekre (2000-ig) összpontosítva Denis részletesen megvizsgálja két egyház reakcióit: a legnagyobb és legösszetettebb katolikus egyházét, valamint a ruandai presbiteriánus egyházét, amely 1996 decemberében bűnösségét beismerte. Egy esettanulmányt szentel a nyugat-ruandai Congo-Nil katolikus plébániának, amelyet annak idején Gabriel Maindron francia pap vezetett, akit a népirtás túlélői azzal vádolnak, hogy a népirtás ellen nem lépett fel, annak ellenére, hogy szoros kapcsolatban állt az elkövetőkkel.

1997-re, 1997 és 1998-ban sok katolikus által elfogadott defenzív hozzáállás kezdett megváltozni, és az 1999-2000-es rendkívüli zsinat az etnicizmusról mérföldkőnek számított. Mégis, különösen közvetlenül a népirtás után a feszültség és a gyanakvás továbbra is fennállt, és az állam részéről soha nem volt a katolikus egyház üldözése.