Értékelés:
Herman Melville novelláskötete összességében dicséretet és kritikát egyaránt kap. Sok olvasó értékeli Melville költői írói stílusát, filozófiai meglátásait és a történeteiben megjelenő izgalmas témákat. Egyes kritikák azonban a tempóval, az elavult nyelvezettel és a megjelent kiadás minőségével kapcsolatos problémákat emelik ki, csalódást okozva az olvasók körében.
Előnyök:Melville írói stílusát költőinek és lebilincselőnek írják le, mély filozófiai meglátásokkal és magával ragadó történetekkel. Sok olvasó különösen a „Bartleby, a kaparó” és a „Benito Cereno” című műveket kedveli, és értékeli a gyűjtemény irodalmi gazdagságát és összetettségét. A hangoskönyvvel való kiegészítés egyesek számára fokozza az olvasás élményét.
Hátrányok:Számos kritika rámutat arra, hogy egyes történetekből hiányzik az életerő és lassúnak érződik a tempó, egyes olvasók pedig nem találják vonzónak az elavult nyelvezetet és a sztereotípiákat. Jelentős panaszok érkeztek a szerkesztés és a formázás rossz minőségére egyes kiadásokban, például a hiányzó oldalszámok és az apró betűs részek miatt, ami csalódást okoz a felhasználóknak.
(28 olvasói vélemény alapján)
The Piazza Tales
A The Piazza Tales egy hat novellából álló gyűjtemény Herman Melville amerikai író tollából, amelyet a Dix & Edwards kiadó adott ki az Egyesült Államokban 1856 májusában, Nagy-Britanniában pedig júniusban. Az újonnan írt címadó történet, a "The Piazza" kivételével valamennyi történet a Putnam's Monthlyban jelent meg 1853 és 1855 között. A gyűjteményben szerepel Melville három olyan novella, amelyet sokáig a novella műfajának három legfontosabb alkotásának tekintettek: a "Bartleby, the Scrivener", a "Benito Cereno" és a "The Encantadas", a Galpagos-szigetekről írt vázlatai. (A Billy Budd, vitathatatlanul a legnagyobb novelláskötet, még életében kiadatlan maradt. )
Melville eredetileg a Benito Cereno és más vázlatok címet szánta a kötetnek, de a bevezető történet megírása után döntött a végleges cím mellett. A könyv nagyrészt kedvező kritikákat kapott, a kritikusok különösen az "Encantadas"-t dicsérték, de nem fogyott elég jól ahhoz, hogy Melville-t kihozza anyagi nehézségeiből, valószínűleg azért, mert a magazinok számára írt rövid regények kevéssé vonzották a könyvvásárlókat. Melville újrafelfedezését követően egészen a huszadik század végéig a "Bartleby", a "Benito Cereno" és az "Encantadas" voltak azok a rövid művek, amelyek a legnagyobb kritikai figyelmet keltették, a "The Piazza" pedig kissé lemaradva ezek mögött.
Warner Berthoff számára Melville rövid művei az 1850-es évek közepén olyan felfogásról tanúskodnak, amilyennel korábban még a Moby-Dickben sem rendelkezett: "a kifejtés tisztasága és a célzás tónusos szilárdsága és véglegessége".
John Bryant rámutat az elbeszélői hang kísérleti használatára a történetekben: a harmadik személyű elbeszélés mellett Melville "egyre kevésbé megbízhatóvá" teszi fiktív elbeszélőit. A "Bartleby" ügyvéd-narrátora "nem túl megbízható", állapítja meg Bryant, de a "Benito Cereno" harmadik személyű narrátora a megbízhatatlanság "kevésbé feltűnő formáját" képviseli, és éppen azért, mert ez a harmadik személyű pozíció objektívnek tűnik, míg a valóságban Delano torz nézőpontjához ragaszkodik.
Más korabeli novellaírókhoz, például Poe-hoz hasonlóan Melville elbeszélői struktúrái arra ösztönzik az olvasót, hogy a kezdeti olvasáson túlmutatva többet értsen meg. Ez a nézet, miszerint "a történeteknek rejtett szövegük van", meggyőzőnek bizonyult. A huszonegyedik században írva Bryant lényegében ugyanezt a megállapítást teszi, amikor megjegyzi, hogy a "gondosan modulált iróniát" olyan módon használják ki, hogy "az érzelmek és a zsenialitás fényessége arra szolgálna, hogy felfedje sötétebb éleit: a megtévesztést, a szexualitást, az elidegenedést és a szegénységet.".
Robert Milder szerint a novellák legjobbjaiban a jelentésnek ezek a különböző szintjei "a tragédia olyan víziójává olvadnak össze, amely megrendítőbb, mint Moby-Dick vagy Pierre tragédiája, mert élesebben reagál a megélt emberi állapotra". (wikipedia.org)
