A színes karikatúra: Fekete ábrázolás az amerikai animációs rövidfilmekben, 1907-1954

Olvasói vélemények

A könyv alaposan feltárja a fekete karakterek ábrázolását a korai amerikai animációs filmekben, részletesen bemutatva a korszakban uralkodó faji sztereotípiákat. Rávilágít a feketék rajzfilmekben történő kizsákmányolására és félreértelmezésére, miközben kiemeli a történelmi kontextust és a polgárjogi aktivisták erőfeszítéseit. Egyes olvasók azonban kritizálják, hogy bizonyos szempontból felszínes, nem elég mélyreható az olyan vitákban, mint a Cenzúrázott tizenegy, és nem tartalmaz több vizuális példát a rasszista rajzfilmekre.

Jól kutatott, könnyen olvasható, alapos kontextust kínál a korai animációs filmek faji kérdéseiről, elismeri a klasszikus rajzfilmek művészi értékét, és jó kiindulópontként szolgál a rasszizmus megértéséhez ebben a médiumban.

Néhány hiba: az anyag nem elég mély, a forráspéldák száma korlátozott, az olvasónak a történelmi kontextus ismeretére vonatkozó feltételezések, a karakterelemzés anakronisztikus megközelítése, valamint a kannibálok rajzfilmekben való ábrázolásának figyelemre méltó hiánya.

(5 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Colored Cartoon: Black Presentation in American Animated Short Films, 1907-1954

Könyv tartalma:

Az animációs filmek 1900-as évek eleji megjelenésétől kezdve egészen az 1950-es évekig az etnikai humor az amerikai rajzfilmek egyik alapeleme volt. Ahogy azonban Christopher Lehman ebben a feltáró tanulmányban bemutatja, különösen az afroamerikaiak ábrázolása olyannyira elválaszthatatlanul kötődött a rajzfilmes médiumhoz, hogy az öt évtized során végig befolyásolta annak fejlődését. Azt állítja, hogy az amerikai animáció sok szempontból legjellegzetesebb elemei az afroamerikai kulturális kifejezésmód fehér animátorok általi vizuális értelmezését tükrözik.

Az első amerikai animátorok a népszerű fekete ábrázolásokból merítettek, amelyek közül sok a déli rabszolgaság kultúrájában gyökerező karikatúra volt. Az 1920-as években a hangszinkronizált rajzfilmek megjelenése arra inspirálta az animátorokat, hogy a kisbolt előtti korszak fekete sztereotípiáit a jazz-zenészek és a hollywoodi színészek modern fekete kulturális kifejezéseivel vegyítsék. Amikor a filmipar az 1930-as évek elején a Hays-kódex bevezetésével a filmek deszexualizálását tűzte ki célul, az afroamerikaiak ábrázolását nagyrészt a fekete karakterek másoktól, különösen a fehér nőktől való elkülönítésével szabályozta. Ugyanakkor az animátorok új utakat találtak az afroamerikai kultúra népszerűségének kihasználására, amikor olyan állatfigurákat alkottak, mint Tapsi Hapsi, akik az afroamerikaiakkal kapcsolatos tulajdonságokat mutattak anélkül, hogy azonosíthatóan feketék lettek volna.

Az 1950-es évekre a polgárjogi aktivisták tiltakozása és a fehér rajzfilmfigurák növekvő népszerűsége miatt az animátorok eltávolodtak attól a sok fekete ábrázolástól, amelyre a médiumot építették. Ennek ellenére az animációs filmek ma is ábrázolják az afroamerikai karaktereket és kultúrát, és nem feltétlenül kedvező fényben.

A források széles skálájára támaszkodva, beleértve az egykori animátorokkal készített interjúkat, a rajzfilmek archív forgatókönyveit és magukat a filmeket, Lehman bemutatja az afroamerikaiak és az animáció közötti bensőséges és összetéveszthetetlen kapcsolatot. Válogatás.