A szövetségesek légi hadjárata Hitler tengeralattjárói ellen: Győzelem az atlanti csatában

Olvasói vélemények

A könyv részletesen beszámol a német tengeralattjárók elleni taktikai légitámadásokról, részletesen ismerteti az összecsapásokat és a szövetséges légierő hozzájárulását a II. világháború során. Hiányzik azonban az átfogó légi stratégia és a RAF atlanti csatában nyújtott teljesítményének mélyreható elemzése.

⬤ Átfogó részletek a szövetségesek tengeralattjárók elleni légi támadásairól a különböző régiókban.
⬤ Kiterjedt elsődleges források felhasználása, az összecsapások alapos dokumentálása.
⬤ Kiemeli a nagy hatótávolságú bombázási képességek jelentőségét a tengeralattjárók elleni küzdelemben, különösen az USA háborúba való belépése után.
⬤ Korabeli fényképeket is tartalmaz, amelyek fokozzák az elbeszélést.

⬤ Gyenge a RAF Parti Parti Parancsnokság 1939-194 közötti teljesítményére és döntéseire vonatkozó stratégiai viták tekintetében
⬤ Hiányoznak a tengeralattjáró-ellenes repülőgépek és fegyverzetfejlesztés technikai vitái.
⬤ A repülőgépek hatótávolságát vagy a tengeralattjáró-tevékenységet nem szemléltető térképek, ami megnehezíti a tendenciák megértését.
⬤ Egyes olvasók úgy találhatják, hogy az elbeszélés ismétlődik, és nem elég átfogó a hadjárat széles körű megértéséhez.

(5 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Allied Air Campaign Against Hitler's U-Boats: Victory in the Battle of the Atlantic

Könyv tartalma:

A második világháborúban egyetlen fegyverplatform sem süllyesztett el több tengeralattjárót, mint a szövetségesek repülőgépei. Legyen szó amerikai kísérő repülőgépekről, a Royal Air Force bázisairól érkező amerikai repülőgépekről vagy a világ különböző pontjairól érkező brit repülőgépekről, ezek a tisztek és férfiak váltak a legmeghatározóbb tényezővé az atlanti csata fordulatában a német tengeralattjáró-fenyegetés ellen. Míg a német legénységek torpedókkal tudták fenyegetni a kísérőhajókat, vagy víz alatt maradva kikerülni őket, vezetőik soha nem dolgoztak ki hatékony stratégiát a repülőgépek ellen.

A szövetséges repülőgépek azonban nem sok korai sikert értek el. Az 1939-től 1941-ig a tengeralattjárók ellen harcoló brit, kanadai és ausztrál repülőgép-csapatok kevés diadalt arattak. Nem rendelkeztek sem a német tengeralattjárók elleni következetes halálos támadásokhoz szükséges repülőgépekkel, sem a bázisokkal.

1941-ben a Királyi Légierő végre megkezdte a hatékony repülőgépes válaszlépések végrehajtását, amikor az amerikai gyártmányú Consolidated B-24 Liberatorokon kezdte meg a kiképzést. Az akkoriban szolgálatban lévő más típusokkal megtámogatva ezek a négymotoros bombázók döntőnek bizonyultak. Amerika hadba lépésével az Egyesült Államok haditengerészete és az Egyesült Államok hadseregének légiereje is megkezdte a Liberatorok bevetését a tengeralattjárók ellen, így 1943 közepére Karl Dnitz admirális, a tengeralattjáró-erők parancsnoka a szövetséges repülőgépek új dominanciájának elismeréseként kivonta tengeralattjáróit az Észak-Atlanti-óceánról.

Dnitz visszavonulásától a háború végéig a szövetséges repülőgépek továbbra is uralták a tengeralattjáró-csatát, mivel az más területekre, többek között a Vizcayai-öbölre tevődött át. Dnitz végül elrendelte, hogy a tengeralattjárói maradjanak a felszínen és vegyék fel a harcot a szövetséges repülőgépekkel, szemben a víz alá merüléssel. Ez a megközelítés valóban néhány szövetséges repülőgép pusztulásához vezetett, de még több tengeralattjáró elsüllyesztését is eredményezte. A legkritikusabb, hogy Dnitz az új politikájával elismerte, hogy nem ismer olyan taktikát vagy fegyvert, amely megvédhette volna tengeralattjáróit a szövetséges repülőgépekkel szemben. Végső soron a választás kérdése volt, hogy tengeralattjárói a víz alatt vagy a felszínen halnak-e meg. Akárhogy is, a szövetséges repülőgépek győzedelmeskedtek.

A Hitler tengeralattjárói elleni szövetséges légi hadjárat a valaha készült legátfogóbb tanulmány erről a kulcsfontosságú csatáról, amely hozzájárult ahhoz, hogy az atlanti csata visszavonhatatlanul a szövetségesek javára forduljon.