A tanulás csökkenő aránya és a neoliberális végjáték

Olvasói vélemények

David J. Blacker „The Falling Rate of Learning and the Neoliberal Endgame” című könyve kritikai elemzést nyújt a jelenlegi oktatási helyzetről, összekapcsolva azt a neoliberális kapitalizmus gazdasági válságával. Blacker Marx elméletét használja fel a csökkenő profitrátáról, hogy megvitassa a közoktatás hanyatlását és a kapitalista dinamika által rá nehezedő nyomást. A szöveg egyszerre tanulságos és kihívást jelentő, mély elmélkedésre ösztönöz az oktatás szerepéről a változó gazdasági környezetben.

A könyv jól kutatott és átgondoltan megfogalmazott, átfogó elemzést nyújt a kapitalizmus és az oktatás kapcsolatáról. Blacker hatékonyan kapcsolja össze az összetett szellemi hagyományokat, és megoldásokat kínál a jövő kihívásaira. Számos recenzens értékeli a lebilincselő írói stílust és a mélyreható meglátásokat, szemfelnyitónak és inspirálónak nevezve a könyvet. A szerző érvei jól felépítettek és széles körű bizonyítékokkal alátámasztottak.

A könyv meglehetősen sűrű és nehezen olvasható, és jelentős gondolkodást és erőfeszítést igényel az olvasótól. Néhány kritikus úgy érezte, hogy egyes fejezetek, például a diákok hangjáról szóló fejezet, összefüggéstelennek tűnnek. A kritikusok megemlítették, hogy a marxi nyelvezet ijesztő lehet az újonnan érkezők számára. Emellett a könyvnek a közoktatás és a társadalom jövőjével kapcsolatos borús kilátásai egyes olvasók számára nyomasztóak lehetnek.

(8 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Falling Rate of Learning and the Neoliberal Endgame

Könyv tartalma:

A kapitalizmus jelenlegi neoliberális mutációja túlmutat azokon az időkön, amikor a munka nagymértékű kizsákmányolása alapozta meg a világrendszer terjeszkedését. Miközben a "normális" üzleti profitok zuhannak, és a pénzzel való lopás egyre nő, a kapitalizmus most átvált a megsemmisítés módjára, amely a legtöbbünket - a környezetünkkel együtt - olyan hulladékként célozza meg, amely irányított ártalmatlanításra vár.

Az oktatási rendszer több fronton is ennek a felszámolásnak a torkában vergődik: a diákok nyomasztó adósságai, a diákok véleménynyilvánításával szembeni türelmetlenség, a csökevényes közintézmények kifosztása, és végül, a kegyelemdöfésként, az egyetemes oktatás történelmi eszményének feladása. Az "oktatási reform" tehetetlen az eliminációval szemben, és legjobb esetben is csak egy délibáb, amely eltereli az ellenzéki energiákat. Az oktatási aktivizmus gondolata maga is megnyugtató fikcióvá válik.

Az oktatási intézmények úgy vannak belekötve az eliminációs projektbe - a neoliberális végjátékba -, hogy abból nincs menekvés, még néhány ember hősies gesztusa ellenére sem. Az iskolarendszerek, amelyeket a kapitalizmus épített és irányított az elmúlt két évszázadban, arra vannak ítélve, hogy a hajóval együtt elsüllyedjenek.

A pedagógusok számára ezért ésszerű, hogy bizonyos pesszimizmust tápláljanak. Kétségbe kellene esnünk? Miért, igen, kellene - de vidáman, hiszen a megsemmisüléssel, a halandósággal való szembenézés végül is közös sorsunk.

Semmit és mindent nem kell tennünk a felkészülés érdekében.