A teonómia a keresztény etikában

Olvasói vélemények

A kritikák együttesen kiemelik Greg Bahnsen könyvét, mint a teonómiáról szóló alapművet, amely Isten törvényének örök érvényességét hangsúlyozza. Az olvasók dicsérik a könyvet alaposságáért, éleslátó érveiért, valamint azért, hogy képes megkérdőjelezni és átformálni a joggal és kormányzással kapcsolatos nézőpontokat a keresztény kontextusban. A kritikusok azonban rámutatnak a Kindle változat formázási problémáira, és megjegyzik, hogy a könyv terjedelmes és sűrű tartalma nem minden olvasó számára vonzó.

⬤ A teonómia mély és átfogó feltárása.
⬤ Erős érvek Isten törvényének mai relevanciája mellett.
⬤ Világos különbségtétel az erkölcsi és a ceremoniális törvény között.
⬤ Tanulságos mind az új, mind a már meglévő keresztények számára.
⬤ Választ ad arra, hogy a keresztényeknek hogyan kell a kultúrával foglalkozniuk.
⬤ Jól megalapozott és meggyőző érvek Isten törvényének az élet minden területén való alkalmazása mellett.
⬤ Mércének tekinthető és létfontosságú a keresztény etika megértéséhez.

⬤ A Kindle verzió rosszul van formázva, így nehezen követhető.
⬤ A könyv hosszú és sűrű, ami néhány olvasót elriaszthat.
⬤ A Bahnsen nézeteit övező némi vita inkább heves vitákhoz vezethet, mint építő jellegű vitákhoz.

(24 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Theonomy in Christian Ethics

Könyv tartalma:

MI AZ A "TEONÓMIA"? A ma "teonómiának" nevezett álláspont szerint az Úr szava az egyetlen, legfőbb és megkérdőjelezhetetlen mérce az emberek cselekedeteire és magatartására az élet minden területén. Azt is tanítja, hogy a bűnbeesés óta mindig is törvénytelen volt Isten törvényét felhasználni a saját személyes érdem és megigazulás megalapozásának reményében. Az engedelmesség iránti elkötelezettség nem más, mint a hit életmódja, az Isten megváltó kegyelméért érzett hála jele. Jézus azt mondta: "Ha szerettek engem, megtartjátok parancsolataimat" (János 14:15). Sőt, igyekszünk majd másokat is megtanítani arra, hogy tartsák be mindazt, amit Ő parancsolt nekünk (Mt 28:18-20). Az ilyen egészséges és szükséges erkölcsi normák bizonyára nem jelentenek terhet annak a hívőnek, aki Krisztushoz mint Úrhoz hajol (1Jn 5:3). A teonómia úgy tekint Isten erkölcsi viselkedést irányító törvényeire, mint amelyek az Ő változatlan jellemét tükrözik.

Az ilyen törvények nem önkényesek, hanem objektíven, egyetemesen és abszolút kötelező érvényűek. Isten törvénye, hogy "szentek legyetek, mert én szent vagyok" (1Péter 1:16, idézi a 3Mózes könyvét). A törvényt nem bírálhatjuk vagy támadhatjuk meg. Ez "szent, igaz és jó" (Róm 7:12). Ez az erkölcsi törvény Izraelnek orákulumokban és rendelésekben nyilatkozott ki, de még a pogányok is mutatják a törvény munkáját a szívükön, és a természetes rendből és a belső lelkiismeretből ismerik annak rendeléseit (Róm 1,32.

2:14-15). Ki áll tehát Isten törvényének fennhatósága alatt? Pál válasza: "az egész világ" (Róm 3:19). A Mózes és a későbbi ószövetségi szerzők által kinyilatkoztatott törvény Isten kegyelmének szövetségi igazgatásán belül adatott, amely nemcsak erkölcsi útmutatást tartalmazott, hanem dicsőségesen és kegyelmesen "ígéreteket, próféciákat, áldozatokat, körülmetélést, a húsvéti bárányt és más típusokat és rendeleteket, amelyeket a zsidók népének adtak át, mind előre jelezve az eljövendő Krisztust" (Westminsteri hitvallás VII. 5). Maga Isten kinyilatkoztatása tanítja nekünk, hogy az Újszövetség hívői, akiknek a törvény erőteljesen a szívükbe van írva, már nem követik a régi szövetség előjeleit és adminisztratív részleteit. Ezek elavultak (Zsid 8:13), mivel csak addig az időpontig voltak előírva, amíg a Messiás el nem jön (Zsid 9:10.

Kol 2:17). A teonómia tehát azt tanítja, hogy az ószövetségi törvényt illetően az Újszövetség dicsőségben, hatalomban és véglegességben felülmúlja az Ószövetséget. A teonómia azt is tanítja, hogy a polgári uralkodók erkölcsileg kötelesek betartatni Krisztusnak azokat a törvényeit, amelyek a Szentírásban mindenütt megtalálhatók, és amelyek az elöljáróknak szólnak (valamint tartózkodniuk kell a kényszerítéstől olyan területeken, ahol Isten nem írta elő a beavatkozásukat). Ahogy Pál írja a Róma 13:1-10-ben, az elöljárók - még a római világi uralkodók is - kötelesek hivatalukat "Isten szolgáiként" gyakorolni, megbosszulva Isten haragját a bűnös gonosztevőkön. Az Utolsó Napon számot fognak adni szolgálatukról a királyok Királya, a Teremtőjük és Bírájuk előtt.