The Wilderness Itineraries: Genre, Geography, and the Growth of Torah
A vadon elbeszélését olvasva sokféle jelzővel szembesülünk, amelyek - gyakran egymásnak ellentmondó módon - alakítják az érzésünket arról, hogy milyen elbeszélésről van szó.
Gyakran úgy tűnik, hogy történelem, de olyan műfajokat és tartalmakat is tartalmaz, amelyek nem historiográfiai jellegűek. Ennek az egyedülálló keveréknek a magyarázatához Roskop az akkád és egyiptomi közigazgatási és történetírói szövegeken keresztül vezeti végig az útleírás műfajának innovatív módon történő felhasználását, ahogyan az írnokok a különböző történelmi és társadalmi helyzetekben felmerülő új irodalmi célokat szolgálták.
Összekapcsolja az irodalomelméletet a filológiával és a régészettel, hogy megmutassa, hogy a pusztasági elbeszélés úgy jött létre, hogy az izraelita írástudók mind az útinapló műfaját, mind a földrajzot mélyen kreatív módon használták, és az izraelita történelem és kultúra darabjainak narratív tárházát hozták létre, hogy azok ne merüljenek feledésbe, hanem új körülmények között továbbra is alakítsák a közösségi életet. Az útleírások szintén fontos szerepet játszanak a Tóra gyarapodásában. Sok tudós csalódottságának adott hangot a történeti kritikával kapcsolatban, mert úgy tűnik, hogy az időnként inkább egy elbeszélés dekonstruálására összpontosít, mint annak magyarázatára, hogyan sikerül ennek az összetett szövegnek egészében működnie.
A The Wilderness Itineraries azt vizsgálja, hogy az útvonallánc törései és a földrajzi problémák miként szolgálnak egyrészt a pusztasági elbeszélés kompozíciós történetének nyomaira, másrészt pedig arra, hogy miként lehet ezeken a töréseken eligazodni, és ezt az összetett szöveget egységes egészként olvasni. Az olvasók betekintést nyerhetnek az ókori izraelita írástudók technikai képességeibe és kreativitásába, ahogyan részt vettek a Tóra mint páratlan történetírói mű egyidejű megőrzésének és aktív alakításának folyamatában.