Addicted to Noise: Michael Goldberg zenei írásai

Olvasói vélemények

Michael Goldberg „Addicted To Noise” című könyve egy rendkívül magával ragadó összeállítás neves zenészekkel készített interjúkból, melyben bemutatja kivételes írói stílusát és éleslátó kommentárjait. Az olvasók nagyra értékelik a könyvet a zenei újságírás egyedi megközelítése, a történelmi kontextus és a zeneiparban elhangzó lenyűgöző anekdoták miatt.

⬤ Kiváló írás
⬤ magával ragadó interjústílus, amely valódi beszélgetésekre ösztönöz
⬤ évtizedeken átívelő interjúk átfogó gyűjteménye
⬤ mélyreható történelmi kontextus
⬤ mainstream és underground művészek bemutatása
⬤ kiváló a zene rajongói és az újságírás szerelmesei számára.

Egyik sem kifejezetten említett, de egyes olvasók nem biztos, hogy minden érintett előadóval vagy zenei műfajjal tudnak azonosulni.

(8 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Addicted to Noise: The Music Writings of Michael Goldberg

Könyv tartalma:

A Addicted to Noise a legjobb interjúkat, profilokat és esszéket gyűjti össze, amelyeket Michael Goldberg több mint negyvenéves újságírói munkássága során írt. A Frank Zappával és Tom Waitsszel készített harcias interjúktól kezdve a Jack Kerouac Bob Dylanre gyakorolt hatásáról és San Francisco első punk rock klubjának maradandó jelentőségéről szóló esszékig Goldberg - ahogy Dana Spiotta író írta - "megmutatja, milyen következetes lehet a zene".

Az oldalakon interjúk olvashatók a Sleater-Kinney-vel, a Sonic Youth-zal, Patti Smith-szel, Lou Reeddel, Flipperrel, John Fogertyvel, Neil Younggal és Rick Jamesszel, valamint Robbie Robertson, John Lee Hooker, James Brown, a Clash, Prince, Michael Jackson, a Flamin' Groovies, Ramblin' Jack Elliott, X, Laurie Anderson, Stevie Wonder, George Clinton, Devo, a San Francisco-i punkok, a Crime és mások profilja. Rövid felvételek Muddy Watersről, Townes Van Zandtról, Captain Beefheartról, Professor Longhairről és másokról. Ahogy Greil Marcus írja az előszóban: "Érezni lehet a hangulatot: valaki besétált egy szobába ceruzával a kezében - így szól talán az első zenekritikusról szóló dal, ha nem számítjuk Chuck Berry félreértését a ritmuskritikák íróiról -, és az emberek hirtelen megnyugodtak....

Nem a titkaidra vadászik. Nem akarja tönkretenni a karrieredet, hogy a sajátját csinálja.

Nem érdekli, hogy mit gondolsz, mit kell titkolnod. Őt valójában az érdekli, hogy miért és hogyan csinálod a zenédet, és mit gondolsz róla.

Így az emberek nagyon gyorsan megnyílnak, és nagyon gyorsan, mint olvasó, nem olyasmit olvasol, amit már olvastál.".