Andante sostenuto: II. from the Sinfonia Drammatica by Ottorino Respighi, transcribed for Organ
Ottorino Respighi, akit egyöntetűen a hangszerelés mesterének tartanak, még mielőtt nagy szimfonikus zeneszerző lett volna, már fiatal korától kezdve kozmopolita zenész volt. Miután Bolognában Giuseppe Martuccinál zeneszerzést tanult, döntő jelentőségű órákat vett Nyikolaj Rimszkij-Korszakovtól.
Sinfonia Drammatica című műve az egyetlen kompozíció, amelyet szimfónia formájában írt (a Római triptichon - Pini di Roma; Fontane di Roma; Feste Romane - valójában szimfonikus költemények sorozata). Ez egy 1914-ben befejezett, háromtételes, nagy (körülbelül egyórás) oldal, amely önmagában egy sor hatást tükröz, például Rinsky-Korszakov, Szkrjabin, Franck, Mahler, Wagner, Bruckner, Debussy, Reger és Strauss hatásait. Az Andante sostenuto második tétel, amely különösen komoly és drámai, bizonyos ismeretségről árulkodik Debussyvel és Franck Trois Chorals című művére való utalásokkal.
Ez a szimfónia legrövidebb (kb. 17 perces) tétele.
Három ellentétes ötletre épül, és egy cantabile bevezetés és egy második, pasztorális jellegű szakasz után egyfajta kórust (Franck módjára) mutat be a harsonák mély regiszterében, majd másodszor, a reprízben, a vonósok szólamában. Ezután egy érdekes fúga következik, ahol a kórustéma cantus firmusként kerül újra elő (kifejezett utalással Reger hasonló feldolgozásaira).
Mindezen okok miatt úgy gondolom, hogy ez a tétel, amelyet egyébként különösen szeretek, különösen kapcsolódik a hangzáshoz és az orgona világához, ezért is volt a vágy, hogy kidolgozzam. Az általam készített partitúra csak néhány jelzést mutat be a megfelelő regisztrációra, azonban megtartja az eredeti összes dinamikai jelét (ezen kívül ugyanott található az adott szakaszon közreműködő hangszercsaládok megjelölése, mint az eredeti partitúrában), ami azt eredményezi, hogy a figyelmes zenész eligazodhat egy rendkívül kifinomult zenekari írásmódban.
