The Tragedy of Antony and Cleopatra: Asps amidst the Figs
Shakespeare legcsábítóbb tragédiájának, az Antonius és Kleopátrának ez az átértékelése nem szövetkezik sem George Bernard Shaw és Philo római ítéletével, amely a szerelmeseket "szajhának és bolondnak" nevezte - a királyi párban mindig is nyilvánvaló tétlen érzékiség és könnyelmű önérzet miatt -, sem pedig a kritikusok ellenkező pólusán álló sokakkal, akiket ez a tragédia magával ragadott, legalábbis bizonyos mértékig belefeledkeztek abba a "nagy illúzióba", hogy a szerelmesek maguk is páratlan figurák, akik túllépnek azon a halálon, amelybe Caesar szívtelen ragadozása sodorja őket.
Nem is keres valamilyen középutat, és nem állapodik meg egy kényelmes agnoszticizmusban, amely azt állítja, hogy a költőnek a párról alkotott véleménye túlságosan kétértelmű marad ahhoz, hogy feloldható legyen. Ehelyett, a metaforikus kereszthivatkozások és a tragédia mellékszereplői által nyújtott ironikus, tükörképszerű ábrázolások gazdag tárházát bányászva, ez az új elemzés amellett érvel, hogy Shakespeare értékelése a szerelmesekről valójában egyértelmű: Antonius és Kleopátra tudtukon kívül megelégszik azzal, hogy csupán a darab két újabb eunuchjaként működnek, akik egymás iránti önpusztító szenvedélyük lángját szítják, holott megvalósíthatták volna az új eget és az új földet, amelyet Antonius ígért királynőjének, ha az egymással való "közösülésük" erőteljesebben teljesedett volna ki.
Nemcsak a haláluk, hanem az egész tapasztalatuk is az, hogy ez a darab nem más, mint a "könnyű halál útjainak" keresése, ahelyett, hogy az lett volna a céljuk, hogy gazdagabban éljenek, és új életet teremtsenek, túl azon, hogy különálló, ünnepelendő egyéniségekké váljanak.
© Book1 Group - minden jog fenntartva.
Az oldal tartalma sem részben, sem egészben nem másolható és nem használható fel a tulajdonos írásos engedélye nélkül.
Utolsó módosítás időpontja: 2024.11.13 21:05 (GMT)