Anthropogenic Rivers: The Production of Uncertainty in Lao Hydropower
A 2000-es években Laoszt a privatizált, „fenntartható” vízenergiaprojektek mint a Világbank által vezetett fejlesztés életképes lehetőségeinek hatékonyságát bemutató mintaországként kezelték. Jerome Whitington a vízenergiát ökológiailag bizonytalan környezetet létrehozó folyamatként szemlélve feltárja, hogy a transznacionális aktivisták által sikeresen megcélzott privatizált gátépítési projekt keretében hogyan alakultak ki a menedzseri gondoskodás új formái.
A vízerőművön belül, valamint a gát által érintett laosziakkal végzett etnográfiai munkára alapozva azt vizsgálja, hogy a vezetők, technikusok és tanácsadók hogyan küzdenek meg az új infrastrukturális konfigurációk, a helyben bevett etikai gyakorlatok és a rugalmas kísérletezés amerikai menedzsmentelmélet által informált formái révén az ismeretlen környezeti kötelezettségekkel. Távol a klasszikus modernista vízerőműveket jellemző tekintélyelvű szakértelemtől, a fenntartható fejlődést Laoszban az 1990-es évek kockázati politikájától egy olyan ontológiai politika felé való elmozdulás jellemzi, amelyben az infrastrukturális beruházások intézményi feltételeit a kifinomult „haktivizmus” áthatóan aláássa. Whitington bemutatja, hogy a késő ipari környezeteket hogyan hatja át a bizonytalanság, amely magában az antropogén ökológiákban rejlik.
Míg az „antropogén” általában az ember által okozott környezeti változásokat írja le, azt is megmutatja, hogy az emberi lét új képességei hogyan jönnek létre, amikor az emberek bizonytalansággal átitatott ökológiákban élnek. A Foucault által „önmagunk történelmi ontológiájának” nevezett „antropogén folyók” megvalósításával az antropogén folyók a késő iparosodás piszkos ökológiáinak új materialista kritikáját fogalmazza meg, rámutatva a kapitalista természet opportunista, ambiciózus és spekulatív ontológiájára.