Augustinus, a manicheizmus és a jó

Eredeti címe:

Augustine, Manichaeism and the Good

Könyv tartalma:

Ez a dolgozat a történeti-kritikai módszer segítségével azt vizsgálja, hogy Hippói Ágoston hogyan értelmezi a jó manicheus eszméjét, és hogy ez a felfogás hogyan befolyásolja a summum bonum és a személyes rossz saját, ezzel kapcsolatos fogalmait, és ennek következtében a predestinációról szóló tanítását. Az esetleges manicheus hatás kérdése különösen azért lényeges, mert a manicheizmus a jó és a rossz kérdésének alapvetően dualista megoldása. A hangsúly nem önmagában a manicheizmuson van, hanem Augustinus felfogásán, amely közvetlenebbül hatott a gondolkodására.

Augustinus De natura boni (399) című értekezése részben összefoglalja "a jó természetének" korábbi polémiákban való kezelését. Első írásától, a De pulchro et apto (380) címűtől kezdve egészen addig Augustinus úgy értelmezi a manicheus felfogást, hogy a jót egyenlőségjelet tesz a széppel, ez utóbbit úgy értelmezve, mint ami nyugodt gyönyört szül. Ezzel szemben a rosszat úgy gondolja, mint ennek az állapotnak a megzavarását, akár szellemi, akár fizikai értelemben.

A De pulchro et apto című művében megfogalmazott manicheus elvárásokból kiindulva Augustinus a summum bonumot úgy fogja fel, mint ami a lélek nyugodt élvezetét biztosítja. Ahhoz, hogy a lélek elérje a nyugalmat, rendelkeznie kell a modus, vagyis a kellő rend teljességével. Isten mint summum bonum egyszerűen azért tudja garantálni a nyugalmat, mert mint summus modus, teljes egészében létezik, ezért nem veszhet el a lélek birtoklásának tárgyaként. Isten viszont rendet ad a szemlélődő léleknek.

A gonoszságot és a halandóságot a manicheista felfogás szerint mind szellemileg, mind fizikailag gonosznak tekintik, mert megzavarják az ember nyugodt létét. A De uera religione (390) című művében kidolgozott nem-metafizikai elméletében, amelyet az eredendő személyes rossz magyarázatára tervez, Augustinus e két fogalmat "bűn"-ként és "büntetés"-ként definiálja újra, és ezáltal olyan oksági kapcsolatot ír elő számukra, amely lehetővé teszi az ördögi kör mechanizmus elképzelését. Augustinus szerint a rossz szokás (consuetudo) emberi tapasztalatában az ember bűnhöz való kötöttségének misztériuma azzal az ördögi körrel függ össze, amelyet az ősbűn öröklött büntetése okoz, amely testi romlást eredményez, és e romlás hatása az akaratnak az Istentől való későbbi bűnös, hibás elfordulása a testi élvezetek előnyben részesítése felé. Ezt az elhajlást viszont megerősíti a lelki vakság, amely ismét a testi romlás következménye. A Fortunatusszal folytatott vitájában (392) Augustinust a páli írások újraolvasására szólította fel. Ebből rájött, hogy a consuetudo elmélete mindaddig hiányos maradt, amíg nem vette komolyan figyelembe a concupiscentia mint az Isten törvénye elleni lázadás eredendő elvének szerepét. Augustinus concupiscentia-fogalma közvetlenül kapcsolódik a gonosznak mint az ember belső nyugalmának megzavarásának manicheus elképzeléséhez is.

Mire megírta a De uera religione című művét, Augustinus a concupiscentiát a manicheus libidó kifejezéssel azonosította, amely a szexuális vágyat jelenti.