Értékelés:
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.
The American Road: Highways and American Political Development, 1891-1956
Az amerikai út című könyvében Katherine M. Johnson egy merész új elméletet dolgoz ki arról, hogy az amerikai autópálya-rendszer hogyan válhatott ilyen hatalmas méretűvé és összetetté, hangsúlyozva az amerikai szövetségi rendszerben kialakult erőteljes adminisztratív apparátus kialakulását.
Az 1914-ben kifejezetten a korszak kongresszusi vitáiba való beavatkozás céljából létrehozott amerikai autópálya-bürokrácia negyvennyolc állami autópálya-tisztviselőből állt, akik önszerveződő szövetségükben, az Állami Autópálya-tisztviselők Amerikai Szövetségében és azon keresztül tevékenykedtek. Johnson központi érve az, hogy ez az új intézmény az amerikai államhoz képest hasonló pozíciót foglalt el, mint a politikai pártok és a bíróságok. Az összetett alkotmányos rendben való szerveződés képessége lehetővé tette, hogy a huszadik század nagyobbik felében ellenőrizze a szövetségi autópálya-támogatás célját és elosztását.
Johnson az amerikai autópálya-bürokráciának ezt az új felfogását vizsgálja, konkrétan bemutatva, hogy ez az alkotmányon kívüli hatalom hol és hogyan alakult ki, hogyan bővült és nyilvánult meg a kialakulóban lévő autópálya-rendszer jogalkotási történetében, fizikai méreteiben és földrajzi kiterjedésében. Az Amerikai út feltárja, hogy a kongresszus által 1916 és 1941 között elfogadott valamennyi jelentős autópálya-törvényt állami és szövetségi autópálya-bürokraták közösen dolgozták ki és terjesztették elő, a szövetségi támogatás-alapú támogatási rendszer által biztosított új hatáskörökre támaszkodva, amely megkövetelte az állami törvényhozástól, hogy az államnak megfelelő támogatást nyújtson, a helyi önkormányzatoknak pedig le kellett mondaniuk a helyszínnel és a tervezéssel kapcsolatos döntések ellenőrzéséről.
Az a képesség, hogy politikai céljaikat mind a szakértők tanácsára, mind az államok akaratára támaszkodva tudták előmozdítani, nemcsak az 1920-as években biztosította az új autópálya-programot a kongresszus megújuló ellenállásával szemben, hanem a gépjárműipar erős támogatását is elnyerte, és előkészítette az 1930-as évek még lenyűgözőbb politikai eredményeit, amikor az autópályák a szövetségi sürgősségi közmunkák legnagyobb kategóriájává váltak. E kollektív hatáskör biztosítása és fenntartása azonban magas konszenzusküszöböt igényelt, ami nem csak a műszaki kérdések szűk, egyféleképpen alkalmazható megközelítését eredményezte, hanem a változó körülményekre való reagálásra való feltűnő képtelenséget is.
Johnson azzal zárja lebilincselő elbeszélését, hogy az először 1939-ben javasolt és végül 1956-ban finanszírozott államközi autópálya-terv forrását ennek az alkotmányon kívüli hatóságnak a belső dinamikájában és külső fenyegetéseiben azonosítja.