Az aszfaltozott út pletykái: A „rossz gyerekek” és az általuk családnak nevezett iskola”

Eredeti címe:

The Blab of the Paved: Bad Kids" and the School They Called Family"

Könyv tartalma:

Ez a narratív etnográfia esztétikai szemüvegen keresztül közvetíti egy nem hagyományos, közép-nyugati állami középiskola különböző megélt tapasztalatait az eredeti épületben töltött utolsó évében. A középiskolai lemorzsolódással kapcsolatos korábbi kutatásokat kibővítve azt vizsgálom, hogy ez a középiskola hogyan építette be a "családra" összpontosító, saját tempójú tantervet az érettségi elmaradás veszélyének kitett diákok egyedi tanulási igényeinek kielégítésére. A megalapozott elmélet, a narratív vizsgálat és az autoetnográfia elemeinek alkalmazásával megosztom a Walgut Gimnázium (álnév) nagyjából hatvan diákjának történetét, akik küzdenek azért, hogy eligazodjanak a saját szerepükben egy olyan domináns kulturális narratívában, amelyhez soha nem érezték magukat tartozónak. Az elsődleges résztvevők kiterjedt és szerves hangján keresztül - valamint az iskolai kultúrában való saját részvételemmel kapcsolatos megfigyeléseimen keresztül egy év alatt - ez a projekt arra szolgál, hogy betekintést nyújtson nemcsak a marginalizált serdülők iskolai tapasztalataiba, hanem a Walgut számtalan sikerébe és kudarcába is. Különösen a feltétel nélkül gondoskodó vagy "vendégszerető" tanárok (Derrida, 2000) életképességét emeli ki ez a munka, miközben végső soron megkérdőjelezi az érettségi feltételezett hasznosságát. A történet nem a Walgut kanárijai számára létrehozott alternatív bánya dicséretével zárul, hanem minden iskolai elme céljának és stabilitásának megkérdőjelezésével.

Miközben az amerikai iskolák egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek a diákok összetett és sokszor ellentmondásos igényeinek befogadására és támogatására, egyre bonyolultabbá válik, hogy mit jelent tanárként sikerrel járni ezekben a sokszínű, befogadó tanulási terekben (és a tanárokat felkészíteni ezekre a terekre). Az amerikai közoktatás változó paradigmája miatt a tanárképző programoknak továbbra is adaptálniuk kell gyakorlatukat és filozófiájukat annak érdekében, hogy a tanárjelölteket olyan készségekkel ruházzák fel, amelyek nemcsak a boldoguláshoz szükségesek, hanem ahhoz is, hogy célt és értelmet találjanak a projekt Walguthoz hasonló iskolákban. Bár ez a könyv nem állítja, hogy válaszokat kínál a közoktatás jövőjével kapcsolatos számtalan kérdésre, arra törekszik, hogy olyan ugródeszkát kínáljon, ahonnan az oktatásban érdekeltek továbbra is egészséges és termékeny vitákat folytathatnak arról, hogyan lehet a legjobban felkészíteni a diákokat (és a tanárokat) az autonóm, demokratikus, kíváncsi, kreatív és együttérző állampolgárságra mind az akadémiai közösségekben, mind azokon kívül. E célból ahelyett, hogy egy távolságtartó, hagyományosan akadémiai nézőpontból írnék, arra törekedtem, hogy ezeken az oldalakon személyes (bár korlátozott), szenvedélyes (bár szubjektív) és részvételi (bár valaki, aki marginalizálódott) perspektívából fogalmazzak. A Walgut Gimnázium szereplői számára a társadalmi igazságosságra való törekvésemet először is azzal kezdem, hogy feltárom saját kiváltságos szerepemet az igazságtalanság fenntartásában.

Csak saját démonaink felismerése és megnevezése révén kezdhetjük el a rendszer kiűzését. Így e könyv hiányában rejlik a lehetőség, hiábavalóságában pedig a remény.