Az elbeszélni akarás

Eredeti címe:

The Will To Tell

Könyv tartalma:

Néhai édesapánk, Yitzhak Weizman életének története csak akkor tárult fel előttünk, három gyermeke előtt, amikor már a saját gyermekeink szülei voltunk.

Mindig is tudtuk, hogy ő egy holokauszt-túlélő volt. A 145227-es szám volt a karjára tetoválva.

De nagyon keveset mesélt nekünk a holokauszt-élményeiről. "Az nagyon régen volt" - mondta mindig, és "Polánya" (ahogy akkoriban Lengyelországot hívtuk) nagyon távolinak tűnt. Tanultunk róla az iskolában, és könyveket olvastunk róla, de a holokauszt nem volt jelen az otthonunkban. Más túlélők gyermekeivel ellentétben minket nem kényszerítettek arra, hogy mindent megegyünk, ami a tányérunkra kerül, sőt, még az ételpazarlást is megengedték nekünk. "Nem segít az afrikai gyerekeken, ha mindent megeszel" - szokta mondani édesanyánk, aki egy olyan családból származott, amely hat generáció óta Izraelben élt. Apánk mosolygott.

Azt viszont tudtuk, hogy apánk nagyapja fontos személyiség volt az életében. Sikeres iparos és kereskedő volt, Gombin város egyik leggazdagabb zsidója. Ő vezette be apánkat a családi vállalkozás titkaiba, de azt is akarta, hogy a zsidóságot a hederben tanulja meg, abban a hagyományos iskolában, ahol a zsidó fiúk alapvető vallási oktatásban részesültek. Azt is tudtuk, hogy apánk részt vett a Hashomer Hatzair ifjúsági mozgalomban, hogy szeretett focizni, és hogy a lovak Gombinban gyorsak voltak - azt szokta mondani, hogy a gombini szekerek, még gabonával megrakodva is gyorsabbak voltak, mint a lusta focisták Izraelben.

Tisztában voltunk vele, hogy apánk volt az egyetlen túlélő a családjából. Az apját, Menachemet, az anyját, Hannát és a nővérét, Helciát mind meggyilkolták a holokauszt során. De azt nem igazán tudtuk, hogyan élte túl. Erről nem tájékoztatott minket. A múlt árnyai az ajtón kívül maradtak.

A dolgok megváltoztak, amikor megérkeztek az unokák. Az új generáció nem szerette, ha semmiről nem tudtak. Kérdéseket tettek fel, és válaszokat akartak kapni. Apánk nem tudott ellenállni nekik. Az unokák kérdései nyomása nélkül kétséges, hogy ez a könyv valaha is megíródott volna.

Yitzhak Weizman.

Vi.

Újra és újra elolvastuk apánk történetét. Úgy írja le a dolgokat, ahogyan voltak, szinte objektív szemlélőként - kerülve a túlzásokat és az érzelmi túlzásokat. A rá jellemző szerénységgel írja: "Nem vagyok hős, és soha nem is akartam hős lenni".

Azért hangsúlyozzuk ezt a tényt, mert a "mint marhát a vágóhídra" szófordulat megégette apánk lelkét. Izrael Állam megalakulása idején ezt a kifejezést gyakran használták annak leírására, ahogyan a zsidók elpusztultak a holokauszt során. Amikor az ország hivatalosan is elfogadta a "Shoah veGvurah" (Holokauszt és hősiesség) megfogalmazást a tragédia emlékére, a két fogalom közötti kapcsolat nehéz dilemmákat teremtett a zsidó állam új ethoszának felépítése szempontjából.

Apánk története a megküzdés története. Arról is szól, hogy a sötétség közepette is képes volt felismerni a fénypontokat, és megőrizni azokat az elméjében.

Amint az olvasók a könyvben látni fogják, a megbirkózásra való állandó törekvés apánk mindennapi valósága volt. Úgy véljük, hogy néhány döntése valóban hősies volt. Ilyen például az a történet, amely arról szól, hogy részt vett a jędrzejwi táborban történt, általa "érdekes incidensnek" nevezett eseményben. Tapasztalatlansága ellenére önként jelentkezett, hogy kicserélje egy német tiszt járművének sérült kerekét. Ezzel megmentette a saját és társai életét. Amikor aztán a kerék cseréjéért jutalmul plusz élelmet kapott, úgy döntött, hogy inkább megosztja azt a barátaival, minthogy megtartja magának.