Az elveszett világ nyomában: A modernista keresés a dolog, az anyag és a test után

Eredeti címe:

In Search of the Lost World: The Modernist Quest for the Thing, Matter, and Body

Könyv tartalma:

A könyv történeti perspektívából vizsgálja, hogy a modernista művészek - mint az első generáció, amely intenzíven újragondolta a német idealizmus örökségét - hogyan próbálták újrateremteni az ént, hogy újrateremtsék az anyagi világhoz való viszonyukat. Elméleti szempontból a könyv a 21.

században aktuális de-antropocentrikus érdeklődéssel társalog, és azt javasolja, hogy a művész az én átalakításán keresztül szabadulhat ki az emberközpontúságból. Az első rész, a „Mesterségesség” a fin-de-siècle-i mesterségesség kultuszával kezdi a beszélgetést, ahol olyan művészek, mint Theophile Gautier, Charles Baudelaire, J. K.

Huysmans és Gustave Moreau a kőszfinxek, márványszobrok és szervetlen külsőségek szeretetének szentelték magukat. A mesterségesség kultusza pajzán módon felforgatja Hegel maximáját, miszerint a bensőségesség felsőbbrendű az anyagnál.

A mesterségesség kultuszában a művészet fölötte áll a természetnek, bár a művészetet már nem az anyagtalan képzeletként határozzák meg, hanem inkább rejtélyes, a jelekkel dacoló és az érző szívet leigázó külsőségekként alakítják át. A második rész, az „Autofilozófiai fikció” azt a műfajt tárgyalja, amelyben a művészek (Marcel Proust, Walter Pater és Virginia Woolf) filozófiai eszméket helyeznek életük laboratóriumába, és így esztétikai eszményeiket - azt, ahogyan a világhoz viszonyulni kívánnak - az önvizsgálat és az önművelés útjára fordítják. Pater „Máriusz, az epikureus” című regényében a hős azt vizsgálja, hogyan lehet egy filozófiai felfogást érzelmekké és cselekedetekké alakítani, és ezzel bizonyítja, hogy az irodalom egyedülálló módon közelíti meg az igazságot, mivel az elméletet átalakító élménnyé teszi.

Az empirista pszichológia legújabb eredményeit vizsgálva a művészek a befogadóképesség ápolásával, az elmúló gondolatok és érzések regisztrálásával igyekeznek kikerülni a kanti csapdából. A könyv együttesen amellett érvel, hogy a de-antropocentrizmus nem alapulhat egy olyan metafizikán, amely egyetemes szubjektivitást feltételez, hanem az esztétikai vizsgálódás olyan formájának kell lennie, amely újrateremti az ént, hogy újrateremtse a világgal való kapcsolatainkat.