Az én magánya: Gondolatok Elizabeth Cady Stantonról

Olvasói vélemények

A könyv mélyreható és korszerű vizsgálatot nyújt Elizabeth Cady Stanton feminizmushoz és a női választójoghoz való hozzájárulásáról, ötvözve a történelmi elemzést a személyes meglátásokkal. Megragadja Stanton személyiségének és eszméinek összetettségét, miközben feltárja a nők jogaiért küzdő mozgalmak tágabb kontextusát.

Az írást mélynek, jól megírtnak és magával ragadónak jellemzik, amely egyedülálló perspektívát kínál a történelemre. Érdekes anekdotákkal és idézetekkel hatékonyan emeli ki Stanton szerepét a női választójogban és személyes küzdelmeit. A könyv a feminista irodalom további tanulmányozása iránti érdeklődést is felkeltette.

Néhány recenzens megjegyezte, hogy a könyvet rendezetlennek érezhetjük, és időnként elkalandozik a fő témáktól, például az én fogalmától. Kritizálják a szerző abortuszra vonatkozó nézőpontját, és kívánatosnak tartják a világosabb rendszerezést és bizonyos gondolatok, különösen az „én magányossága” témakörének középpontba állítását.

(8 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Solitude of Self: Thinking about Elizabeth Cady Stanton

Könyv tartalma:

Elizabeth Cady Stanton - harcostársával, Susan B. Anthonyval együtt - az amerikai nők szavazati jogának megszerzéséért indított mozgalom egyik legfontosabb vezetője volt. De ahogy Vivian Gornick ebben a szenvedélyes, eleven életrajzi esszében állítja, Stanton a tizenkilencedik század legnagyobb feminista gondolkodója is. Stanton elég nagy filozófiai gondolkodással rendelkezett ahhoz, hogy felfogja a nők jogainak mérhetetlen jelentőségét, és az egyenlőség iránti elkötelezettségét egyedülállóan amerikai módon alakította ki. Írásai és élete világossá teszik, hogy a feminizmus mint felszabadító mozgalom miért virágzott fel itt, mint sehol máshol a világon.

Stanton 1815-ben született konzervatív, kiváltságos családban, de az abolicionista mozgalomban szerzett tapasztalatai radikalizálták. Az 1840-ben Londonban megrendezett, a rabszolgaságról szóló első nemzetközi konferencián részt vett, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a konferencia illetékesei neme miatt nem adtak neki helyet. Abban a pillanatban rájött, hogy a világ szemében nem vagyok olyan, mint a saját szememben, csak egy nő vagyok. Ugyanebben a pillanatban látta meg, mit jelentett az amerikai köztársaság számára, hogy nem váltotta be alapvető ígéretét, a mindenki számára való egyenlőséget. Utolsó nyilvános beszédében, a The Solitude of Self címűben (amelyet 1892-ben tartott) a nők politikai egyenlősége mellett érvelt azzal az indokkal, hogy a magány az emberi állapot velejárója, és ezért minden polgárnak szüksége van olyan eszközökre, amelyekkel egyedül küzdhet érdekeiért.

Vivian Gornick harminc évvel ezelőtt találkozott először Az én magányával. Arról a pillanatról Gornick így ír: "Alig tudtam, ki volt Stanton, még kevésbé, hogy mit jelentett ez a beszéd az ő életében vagy a mi történelmünkben, de még mindig emlékszem, hogy izgatottan és hálával gondoltam, amikor először olvastam ezeket a szavakat, nyolcvan évvel a megírásuk után: "Ott kezdjük, ahol ő abbahagyta".

A The Solitude of Self korunk egyik legkiválóbb kritikusának mélyreható, desztillált elmélkedése arról, hogy mi teszi amerikaivá az amerikai feminizmust.