Értékelés:
A könyv az autonóm építészet komplex lacani értelmezését nyújtja a késő kapitalizmus kontextusában, megvizsgálva, hogy az építészek, mint Aldo Rossi, Peter Eisenman, John Hedjuk és Bernard Tschumi hogyan foglalkoztak koruk filozófiai és kulturális kérdéseivel. Hays kritikával illeti a hagyományos építészeti diskurzus korlátait, és megkísérli az építészetet mint kulturális reprezentációt, nem pedig mint pusztán tárgyalkotási folyamatot újra pozícionálni. Az írás mély filozófiai utalásaival, nevezetesen Lacanra és más modern gondolkodókra való hivatkozásával kihívás elé állítja az olvasót.
Előnyök:A könyv elegánsan megírt és elgondolkodtató, egyedülálló perspektívát kínál a késői avantgárd szellemi törekvéseiről. Hays mélyreható történeti elemzést nyújt az építészetről, hangsúlyozva annak kulturális reprezentációját és elméleti vonatkozásait. Különösen jól sikerültek a Hedjukról és Tschumiról szóló értekezések, amelyek kiemelik az építészeti gondolkodáshoz való hozzájárulásukat. A könyv színes táblákat és ábrákat is tartalmaz, amelyek gazdagítják az elbeszélést.
Hátrányok:A sűrű filozófiai nyelvezet, különösen a lacani elméletet illetően, kihívást jelenthet az e fogalmakat nem ismerő olvasók számára. Néhány kritika megjegyzi, hogy az elbeszélés hajlamos a bonyolultságra, és gondos olvasást igényelhet, különösen a korai fejezetekben. A tárgymutató hiánya megnehezíti az egyes témák vagy hivatkozások megtalálását a szövegen belül.
(2 olvasói vélemény alapján)
Architecture's Desire: Reading the Late Avant-Garde
A szélsőséges önreflexió és a véglegesség építészeti ethoszának elméletét a lacani perspektívából vizsgálja.
Miközben széles körben elismert, hogy az 1970-es évek fejlett építészete a kísérletezés és az elméleti spekuláció olyan intenzív örökségét hagyta hátra, mint az építészet történetében soha, mégsem született általános elmélet erről az ethoszról. Most, az Architecture's Desire (Az építészet vágya) című könyvében K. Michael Hays a „késői avantgárdról” mint olyan építészetről ír, amely szisztematikusan visszafordítja önmagát, saját történelmi státuszán töpreng, és szándékosan kutatja az építészet reprezentációs lehetőségeit egészen azok abszolút határaiig. Aldo Rossi merengő, melankolikus csendjének, Peter Eisenman radikálisan reduktív „dekompozícióinak” és archeológiáinak, John Hejduk karneváli túlzásának és Bernard Tschumi „cinegrammatikus” delíriumának szoros olvasatában Hays elmeséli az építészet történetét, amely egyre reflexívebb, nehezebb és hajlíthatatlanabb tárgyakkal szembesíti saját határait.
A késői avantgárd az utolsó filozófiai törekvésekkel rendelkező építészet, egy olyan építészet, amely filozófiai problémákat az építészeten keresztül tudott elgondolni, ahelyett, hogy pusztán illusztrálta volna azokat. Az építészetet saját reflexiójának tárgyává teszi, ami viszont kérlelhetetlen vágyat szül. A kritikai elmélet eszközeit és Lacan képzelet-szimbolikus-valóság hármasának szerkezetét felhasználva Hays az építészeti vágy olyan elméletét építi fel, amely történelmileg specifikus, ugyanakkor meghatározza minden későbbi építészeti gyakorlat feltételeit és kihívásait, beleértve napjainkat is.
