The Idea of Indian Literature: Gender, Genre, and Comparative Methodvolume 41
Preetha Mani szerint az indiai irodalom nem Indiából származó szövegek vagy irodalmi koncepciók korpusza, hanem olyan provokáció, amely a nyelv és az irodalom viszonyát igyekszik feloldani, angolul és angol ellenében is.
A dekolonizációt övező döntő évtizedek kanonikus hindi és tamil novelláit vizsgálva Mani azt állítja, hogy az indiai irodalmat határozatlan, kijelentő jellegű, és a helyi, regionális, nemzeti és globális olvasóközönség közötti változó dinamikát tükröző irodalomként kell értelmezni. Az indiai irodalom eszméje című könyvében azt a paradoxont vizsgálja, hogy egyetlen kánon több nyelven íródhat, amelyek mindegyike saját, változó viszonyban van egymással és az angol nyelvvel.
A nemzeti törekvéseket képviselő hindi és a régió szeparatista hajlamait megtestesítő tamil nyelv az indiai irodalomban a többnyelvűség kontinuumának pólusaként jelenik meg. Mani azonban rámutat, hogy a huszadik században ezek az irodalmak egymás és magának az indiai irodalomnak az eszméjét is együttesen konstituálták. Az itt tárgyalt írók - a novellák elődeitől, Premchandtól és Pudumaippittantól a női úttörőkig, Mannu Bhandaritól és R.
Chudamanitól kezdve - egy olyan pán-indiai irodalmat képzeltek el, amely inkább irodalmi, mint nyelvi normákon alapul, még akkor is, ha céljaikat mélyen formálták a regionális identitáshoz való tartozásról folytatott viták. A könyv a nemek reprezentációit és a műfajhasználatot követi nyomon a rövid népi prózai írások változó tematikus és esztétikai gyakorlatában, és az indiai irodalmi tájképet mint az összehasonlító irodalom területét mutatja be.