Az ókor élő halála: Neoklasszikus esztétika

Eredeti címe:

The Living Death of Antiquity: Neoclassical Aesthetics

Könyv tartalma:

Az antikvitás élő halála egy olyan antikvitás idealizálását vizsgálja, amely Johann Joachim Winckelmann szavaival élve "nemes egyszerűséggel és csendes nagysággal" rendelkezik. Fitzgerald a neoklasszicizmus ezen irányzatának esztétikáját tárgyalja, ahogyan az a különböző médiumokban és korszakokban készült művekben megnyilvánul, a XVIII.

század végére és a XIX. század elejére összpontosítva. Winckelmann írása nyomán John Flaxman metszett jelenetei az Iliászból, valamint Antonio Canova és Bertel Thorvaldsen szobrászok antik prototípusokat értelmeztek újra vagy találtak ki újakat.

Ennek az esztétikának korábbi és későbbi változatai az ókori görög Anakreontea, a francia parnasszista költők és Erik Satie Szókratész című művében különböző médiumokban és korszakokban nyilvánulnak meg. A neoklasszikus esztétika eredeti törekvéseit és előremutató lehetőségeit rokonszenvvel szemlélve Fitzgerald leírja, hogyan billenhet át az ürességbe vagy giccsbe, amelyen keresztül egy "megmaradt" antikvitás.

Megmarad az elménkben és a környezetünkben. Ez a könyv azt a kérdést teszi fel, hogy az egyszerűség neoklasszikus értéke hogyan szolgálja az epifániás régiség megidézését, és hogy a fehérség, mind szó szerinti, mind metaforikus formájában, hogyan működik a neoklasszikus régiség "logójaként", és hogyan működik esztétikailag a legkülönbözőbb médiumokban.

A neoklasszikusan idealizált antikvitás elhalványulásának kontextusában Fitzgerald leírja, hogy milyen új tartalmakat produkál a jelentésnélküliség aszimptotikus megközelítése, és hogy az általa elképzelt antikvitás egyszerre van és nincs velünk.