Értékelés:
Kohl-Arenas professzor „Az önsegélyezés mítosza” című könyve a filantrópia összetettségét és annak az alulról szerveződő közösségszervezésre gyakorolt hatását vizsgálja. Részletes esettanulmányokon keresztül kritizálja a filantrópiával kapcsolatos elterjedt mítoszokat, és az érintett közösségekben rejlő megoldások felismerése mellett érvel. Míg egyes olvasók dicsérik a szigorú elemzést és a gyakorlati vonatkozásokat, mások kihívásnak találják a sűrű tartalmat, és úgy érzik, hogy nincs hatékony átadása.
Előnyök:⬤ Kiváló kutatás és elemzés
⬤ valós meglátásokat nyújt
⬤ megkérdőjelezi a filantrópiai mítoszokat
⬤ releváns és elgondolkodtató
⬤ széles közönség számára hozzáférhető, beleértve a helyi szervezőket és a társadalomkritikusokat is
⬤ szépen megírt és meggyőzően érvel.
⬤ Nagyon sűrű, tudományos közönségnek szánt tartalom
⬤ néhány olvasó nem találta élvezhetőnek
⬤ kritikák a szerző kritikai gondolkodást hatékonyan közvetítő képességéről
⬤ egyesek szerint nem érte meg az árát.
(5 olvasói vélemény alapján)
The Self-Help Myth, 1: How Philanthropy Fails to Alleviate Poverty
A filantrópia enyhítheti az egyenlőtlenséget? Működnek-e a szegénységellenes programok a helyszínen? Erica Kohl-Arenas ebben a szemet nyitó elemzésben mélyrehatóan megvizsgálja, hogyan érvényesülnek ezek a kérdések Kalifornia Középső-völgyében, amely a világ egyik leggazdagabb mezőgazdasági termelőrégiója, ugyanakkor az Egyesült Államok legszegényebb lakosságának otthona. A provokatív esettanulmányok szemszögéből az Önsegély-mítosz feltárja, hogy a filantrópia hogyan tartja fenn az egyenlőtlenségi rendszereket azáltal, hogy felhívja a figyelmet a szegények viselkedésére, miközben eltereli a figyelmet a szegénységet előidéző strukturális egyenlőtlenségekről és hatalmi viszonyokról.
Fresno megyében például, ahol a több mint 5,6 milliárd dollár értékű mezőgazdasági ágazat működik, a mezőgazdasági vándormunkások nagymértékben függenek az élelmiszerbankoktól, a vallási szervezetektől és a családi hálózatoktól, hogy táplálják és ruházzák családjukat. Az alapítványok szakemberei jó szándékú, reményteljes stratégiákat hirdetnek a szegények életének javítása érdekében.
Ezek a stratégiák konkrét elképzeléseket tartalmaznak - a filantrópia terminológiájában „változáselméleteket” -, amelyek az individualizmus és a kemény munka hagyományos amerikai eszméire támaszkodnak, mint például az önsegítés, a polgári részvétel és a kölcsönös jólét. De ha ezeket az eszméket jól meghatározott korlátokkal együtt alkalmazzák, amelyek azt határozzák meg, hogy az alapítványok mit finanszíroznak és mit nem, akkor ezek az eszmék olyan homályos fogalmakká válnak, amelyek olyan szakmai és intézményi magatartást támogatnak, amely érintetlenül hagyja a szegénység és az egyenlőtlenség viszonyait.