Az út Lattimerbe

Olvasói vélemények

Az „A Road to Remember” című könyv négy menekült házaspár összefonódó történetét meséli el a 19. század végén, megörökítve küzdelmeiket és ellenállásukat a történelmi eseményekkel szemben, különösen a bevándorlás és a pennsylvaniai szénbányákban végzett munka összefüggésében. Az elbeszélést gazdagítja a szerző személyes kötődése a témához és az aprólékos kutatómunka, amely a történelmi részleteket élővé és átélhetővé teszi.

A regény jól megalapozott, a történelmet hozzáférhetővé és magával ragadóvá teszi. Jól kidolgozott, átélhető karakterek szerepelnek benne, akiknek személyes történetei összekapcsolódnak a nagyobb történelmi eseményekkel. Az olvasók dicsérték az elbeszélés érzelmi mélységét és hitelességét, valamint azt a képességét, hogy empátiát és elmélkedést vált ki a bevándorlók tapasztalatáról. A történet egyszerre szívmelengető és szívszorító, betekintést nyújt a szereplők által tapasztalt kemény valóságba.

Néhány olvasó azt kívánta, hogy az életkörülményekről és konkrét eseményekről, például a Lattimer mészárláshoz vezető menetről részletesebben számoljanak be. Bár a könyv erős elbeszélést nyújt, néhányan úgy érezték, hogy mélyebben is elmélyedhetne a szereplők küzdelmeinek bizonyos aspektusaiban és a kor társadalmi-politikai kontextusában.

(29 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Road to Lattimer

Könyv tartalma:

Négy házaspár - Stefan és Anna, Cyril és Adriana, Jan és Katarina, valamint Emil és Edita - elkeseredetten menekült európai otthonából a szegénység, a háború, a királyok és császárok zsarnoksága elől. Jobb életet keresve Amerikába indultak, és a kelet-pennsylvaniai szénvárosokba költöztek. De ezekben a vállalat tulajdonában lévő városokban az álmok elszálltak. Mocskos körülmények között éltek, diszkriminációval szembesültek, és veszélynek voltak kitéve a bányákban. 1897 nyarán zavargások törtek ki a bányászok között a szénvárosokban, amelyek átterjedtek a falvakra is.

A szláv és más bevándorlócsoportok növekvő aktivizmusa és az Egyesült Amerikai Bányászok Szövetségéhez való csatlakozásra való felhívásuk reakcióra késztette őket. Anna féltette a családját, de megértette a sztrájk szükségességét. Stefan, akit még mindig kísértettek az őt soha el nem hagyó háború képei, óvatos volt, aggódott, hogy a következmények túlságosan súlyosak lennének. Adriana és Cyril, akiket feldühítettek a Lattimerben uralkodó munka- és életkörülmények, készek voltak bezárni a bányát, bármilyen módszerrel is. Jan és Katarina kénytelen volt fájdalmas döntést hozni. Emil, akinek felesége, Edita és fiatal családja volt, csatlakozott a szakszervezethez, és a sztrájkolók között volt, akik 1897. szeptember 10-én Lattimerbe vonultak.

Azon a végzetes napon a helyi seriff és helyettesei szembeszálltak a közeledő tüntetőkkel, és tizenkilenc embert megöltek, majd további harminckilencet megsebesítettek. Emil túlélte, és beleegyezett, hogy tanúként részt vegyen Martin seriff és helyettesei elleni perben. Az út Lattimerbe az ő történetük krónikája.