Az utolsó ember: Brit népirtás Tasmániában

Olvasói vélemények

A kritikák kiemelik, hogy a könyv a tasmániai népirtás és annak a történelmi narratívákra, valamint a fajról és az imperializmusról alkotott kortárs nézetekre gyakorolt hatásainak erőteljes feltárása. Míg sok olvasó dicséri a történelem egy sötét fejezetének alapos vizsgálatát, néhányan kritizálják a könyv elfogultságát és hiányos érvelését.

⬤ Magával ragadó elbeszélés a tasmániai népirtásról
⬤ az európai és brit gyarmattörténelemről való elmélkedésre késztet
⬤ jól megfogalmazott témák a faji hovatartozásról és a bűnösségről
⬤ oktatási kontextusba ajánlott
⬤ jelentős és időszerű téma.

⬤ Vélt elfogultság és egyoldalú érvelés
⬤ néhány olvasó túl radikálisnak vagy kevésbé tudományosnak találta az írásmódot
⬤ más művekhez képest hiányos történelmi elemzésre utaló állítások.

(6 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Last Man: A British Genocide in Tasmania

Könyv tartalma:

Alig több mint hetven évvel azután, hogy a britek 1803-ban letelepítették Van Diemen's Landet (a későbbi Tasmániát), az őslakos közösséget gyakorlatilag kiirtották. A britek által elkövetett népirtás mára gyakorlatilag feledésbe merült.

Az utolsó ember az első olyan könyv, amely kifejezetten a brit kormány és a szélesebb brit társadalom szerepét vizsgálja ebben a népirtásban. A pusztítást a brit politika és ideológia következményének tekinti a térségben. Tom Lawson bemutatja, hogy Nagy-Britannia hogyan gyakorolta a kulturális pusztítást, majd hogyan békélt meg és hogyan kerülte meg népirtó birodalmi múltját.

Bár az európai betegségek behurcolása kétségtelenül hozzájárult az őslakosok számának csökkenéséhez, Lawson bemutatja, hogy a brit kormány támogatta Tasmánia etnikai tisztogatását - különösen az 1828-1832-es hadiállapot idején. 1835-re a túlélő őslakos közösség túlnyomó többségét a Flinders-szigetre deportálták, ahol a brit kormány élénk érdeklődést tanúsított az iránt, hogy a kulturális népirtás kampányában kereszténnyé és angollá változtassák őket.

Lawson azt is bemutatja, hogy a tasmániai őslakosok elpusztítása hogyan tükröződött a brit kultúrában - akkoriban és azóta is -, és hogyan játszott kulcsszerepet a brit birodalmi identitás sajátos változatainak kialakításában. Az elveszett tasmánok siratása gyakori téma volt az irodalmi és múzeumi kultúrában, és az a téves feltételezés, hogy a tasmánok teljes kihalásra voltak ítélve, fontos része volt az emberi eredetről szóló, kialakulóban lévő tudománynak.

A The Last Man a pusztulás emlékének feltárásával az első átfogó képet nyújt a britek szerepéről a tasmániai őslakosok pusztulásában.