Az utolsó szuvenír: Okinawa - 1945

Olvasói vélemények

A könyv a katonák háborús tapasztalatait tárja fel, kiemelve a bajtársiasság és a harcok kemény valóságának témáit. Szívmelengető aspektusa van, de bizonyos részeknél talán túlzásba viszi a hihetőséget. Az elbeszélés megnyerő karaktereket és lebilincselő cselekményt kínál, bár néhány olvasó úgy érezte, hogy kényelmes véletleneket tartalmaz.

⬤ Könnyen követhető történet.
⬤ A katonák bajtársiasságának szívmelengető ábrázolása.
⬤ Magával ragadó karakterek, különösen a tengerészgyalogos szakaszvezető őrmester.
⬤ A történet lebilincselő, és az olvasó még többre vágyik.
⬤ A háború borzalmainak éleslátó ábrázolása.

⬤ Néhány olvasó szerint a történet erőltetett és nehezen hihető.
⬤ Néhány kritikus olyan véletlen egybeeséseket említett, amelyek befolyásolták az elbeszélés realizmusát.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Last Souvenir: Okinawa - 1945

Könyv tartalma:

A második világháború utolsó nagy csatáját Okinawa szigetén vívták.

A japán szárazföldtől mintegy háromszáz mérföldre délnyugatra fekvő szigetet nyugaton a Kínai-tenger, keleten pedig a hatalmas Csendes-óceán határolja. A térképen a sziget egy nagy, szabálytalan borsószemekkel teli hüvelyre hasonlít, amely északkeleti irányban ferdén fekszik. A szövetséges erők 1941 óta harcoltak a Japán Birodalom ellen a csendes-óceáni háborúban, három és fél éven át szigetet sziget után lapítottak le. Most Okinawán volt a sor. A japán mérnökök három nagy repülőteret építettek a paradicsomba, csábító falatot biztosítva az amerikai zsonglőrségnek és stratégiai bejárási pontot magának Japánnak. 1945. április 1-jén, ironikusan áprilisi bolondok napján és húsvét vasárnapján megkezdődött Okinawa lerohanása. Hadihajók és repülőgépek ezrei jelentek meg, és tonnányi robbanóanyagot dobtak le az érintetlen kis szigetre. Amerikai gyalogosok tízezrei rohanták meg a partjait. Egy szempillantás alatt rommá lettek a festői kis falvak. A gyönyörű rizs- és cukornádföldek úgy néztek ki, mintha egy óriási égi puska lőtte volna őket sárból és törmelékből álló mocsárrá. A déli harcok lángjait túlélő puskások közül sokakat északra küldtek, és hagyták, hogy elvegyüljenek e kegyes emberek között. Ez a történet az övék.

Jack Car 1944-ben jelentkezett az Egyesült Államok tengerészgyalogságához, Camp Pendletonban képezték ki, majd Chesty Puller parancsnoksága alatt szolgált. Négy évet szolgált a tengerészgyalogságnál, majd becsülettel leszerelt. Élményei egy életen át felvilágosították és kísértették őt. A "pokolban töltött ideje" a japán hadsereggel való harcban telt a szigetugráló táborozás során, majd tüzér őrmesterként túlélte Guadalcanal-t. A legborzalmasabb története az volt, amikor egy felfegyverzett japán gyalogos inkább felrobbantotta magát egy kézigránáttal, minthogy kockáztassa az elfogást. A háború után Jack visszatért a Merrill Lynchhez, és Dél-Kaliforniában élt feleségével, Maryvel és két gyermekével. Leon Uris, egy tengerészgyalogos bajtársa és barátja szerint a párbeszéd "telitalálat" volt. Jack 2000-ben váratlanul meghalt.