Bass Notes: Jazz az amerikai kultúrában: Jazz: Egy személyes látásmód

Olvasói vélemények

A Chuck Israels által írt könyv egy tapasztalt basszusgitáros szemével mélyreható és őszinte felfedezést nyújt a jazz-zenéről és annak kulturális jelentőségéről. Az elbeszélés Israels személyes élményeit, ikonikus zenészekkel való kapcsolatait és a jazz fejlődését az ő egyedi nézőpontjából tárja elénk. Az írás lebilincselő és informatív, a jazz-zenészek és a rajongók számára egyaránt vonzó.

⬤ Magával ragadó és kifinomult írás
⬤ élénk személyes anekdoták
⬤ a jazz történetének és kultúrájának éleslátó elemzése
⬤ őszinte reflexiók a személyes küzdelmekről és a zeneiparról
⬤ a zenén túl is alkalmazható értékes tanulságok
⬤ magával ragadó mind a zenészek, mind az általános olvasók számára.

⬤ Néhány olvasó a kortárs zenei és oktatási trendekkel kapcsolatos keserű hangnemet
⬤ időnként nehézkes írásmódot
⬤ csalódottságot, hogy a könyv 1980-ban véget ér, és az olvasó többet szeretne megtudni Israels későbbi életéről és karrierjéről.

(9 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Bass Notes: Jazz in American Culture: A Personal View

Könyv tartalma:

Chuck Israels az amerikai zene és a baloldali politika néhány meghatározó alakja között "vörös pelenkás babaként" nevelkedett, a Bill Evans trió basszusgitárosaként végzett legendás munkáján át az olyan személyiségekkel való együttműködéséig, mint Charles Mingus és Billie Holiday, több mint fél évszázadnyi változás és innováció tanúja volt az amerikai jazz-zenében.

A Bass Notes című kötetben egyszerre nyújt magával ragadó visszaemlékezést és elmélkedést a jazz-zene történetéről és jövőbeli kilátásairól. Az olyan zenészekkel, mint John Coltrane, Joan Baez és Herbie Hancock közös munkájáról szóló lenyűgöző történetek mellett betekintést nyújt abba a titokzatos alkímiába, amely akkor történik, amikor képzett jazz-improvizátorok találkoznak.

Mint kifejti, a fegyelmezett együttműködés és az egyéni szabadság kombinációja nemcsak a zenészek számára izgalmas, hanem a demokrácia és a valódi faji egyenlőség lehetőségének inspiráló tükörképe és modellje is. Israels elmeséli döntését, hogy elhagyta Bill Evans trióját, hogy elmélyítse zenei tanulmányait és zeneszerzőként fejlődjön - és azt a döntését, hogy Evans utolsó éveiben nem csatlakozott újra a trióhoz. Olyan fejleményekre hivatkozva, mint a konzervatóriumi képzés dominanciája és a klasszikus és a popzenével való meggondolatlan keresztezési kísérletek, szenvedélyes, de nem szentimentális beszámolót ad arról, hogy a jazz hogyan veszítette el elsőbbségét az amerikai zene panteonjában, noha ez Amerika legjellegzetesebb hozzájárulása a világzenéhez.

Feltárja, hogy a korábbi generációk óriásait követve milyen akadályokkal kell szembenézniük a mai legjobb fiatal jazz-zenészeknek, és milyen egyre szűkülő lehetőségük van arra, hogy zenészként megéljenek. Mindezek ellenére Israels amellett érvel, hogy a jazz tartós és gazdag öröksége nem fog elveszni, és megmutatja, hogyan lehet azt az elkövetkező években nemcsak fenntartani, hanem bővíteni is.