Battle Yet Unsung: A 14. páncélos hadosztály harcosai a második világháborúban

Olvasói vélemények

Timothy O'Keefe „Battle Yet Unsung” című könyve mélyreható betekintést nyújt a 14. páncélos hadosztály II. világháborús történetébe, kiemelve a veteránok személyes beszámolóit és megvilágítva a hadosztály kevésbé ismert hozzájárulását. Ugyanakkor számos történelmi pontatlanság, a rendezetlen írásmód és az olyan alapvető referenciaanyagok, mint a térképek hiánya miatt kritika éri.

⬤ Jól kutatott és informatív a 14. páncélos hadosztályról
⬤ értékes személyes beszámolókat tartalmaz veteránoktól
⬤ jelentős hiányt pótol a hetedik hadsereg történetében
⬤ érzelmi mélységet nyújt és elismeri a második világháború meg nem énekelt hőseit.

⬤ Tele van történelmi pontatlanságokkal
⬤ az írásmód kusza és időnként összefüggéstelen
⬤ túl részletes az átlagolvasó számára
⬤ hiányoznak az olyan alapvető referenciaanyagok, mint a térképek és a szervezeti ábrák
⬤ egyes olvasók rosszul megírtnak vagy származékosnak találták.

(19 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Battle Yet Unsung: The Fighting Men of the 14th Armored Division in World War II

Könyv tartalma:

Míg az ETO-ról szóló címlapok természetesen a normandiai eseményekre és az északi Aranyos hordalékra összpontosítottak, 1944-45-ben Dél-Franciaországban és Németországban ugyanilyen kegyetlen harcok folytak, amelyek most végre megkapják méltó helyüket. Az amerikai 14.

páncélos hadosztály - amely későn érkezett a hadszíntérre - szinte azonnal intenzív harcokba keveredett, amint megérkezett Európába, mivel a németek továbbra is eltökélten védték déli szárnyukat. Más amerikai alakulatokhoz hasonlóan a 14. AD, miután Franciaországon keresztül, időszakos ellenállással szemben előrenyomult, 1944 őszén a Nyugati Falnál megállt.

Ennek ellenére tapasztalatot szerzett, és amikor a németek a Northwind hadművelettel meg akarták fordítani a kockát, egy edzett alakulatot találtak maguk ellen.

Ez a könyv részletesen feltárja, mi történt 1945 januárjában a hófödte Vogézekben, amikor a Wehrmacht kísérlete a hatodik hadseregcsoport megsemmisítésére kudarcot vallott. Az Északi szél a hegyekben kezdődött, de a Rajna folyóhoz nagyon közel, Elzász síkságaira is kiterjedt.

A pokoli tíznapos tüzes harcok után végrehajtott stratégiai visszavonulás lehetővé tette a szövetségesek számára, hogy a tavaszi offenzíváig megtartsák a vonalat. A rettenetes hideg és a harcok lángolása mindkét félnek megviselte az erejét, de ekkorra már a 14. és a többi amerikai hadosztály a szívükben érezték a harc hevét, és tudták, mit kell tenniük a ravasz ellenség legyőzéséhez.

De a Siegfried-vonal még mindig ott tornyosult az amerikai erők előtt, és a 14. szektorban a hadosztályok márciusban Steinfeldnél szó szerint átrobbantották magukat rajta, és olyan visszavonulásba kezdték taszítani a Wehrmachtot, amelyből soha nem tudott kilábalni. A páncélos oszlopok folyamatosan átütötték magukat útzárról útzárra, városról városra, hatalmas tüzérségi és légi koncentrációkkal, amelyeknek a német katonáknak esélyük sem volt válaszolni.

A Hetedik Hadsereg és a 14. hadsereg gyors előrenyomulásának eredményeként a német hadifogolytáborokból, mint például Hammelburg és Moosburg, több mint 100 000 foglyot szabadítottak fel, ami a hadosztálynak a "Felszabadítók" nevet adta.

Timothy O'Keeffe, a Southern Connecticut State College emeritus professzorának sógora a "Felszabadítók" kötelékében szolgálva elvesztette egyik lábát, ezért éveken át dolgozott azon, hogy feltárja azt a döntő fontosságú, de eddig meg nem írt szerepet, amelyet a szövetségesek végső győzelmében játszottak.