Lame Captains and Left-Handed Admirals: Amputee Officers in Nelson's Navy
A jól ismert Horatio Nelson admirális a történelmileg legjelentősebb csatáit azután vívta, hogy elvesztette jobb karját és látását az egyik szemére. Ettől a figyelemre méltó kivételtől eltekintve azonban a hadsereg aktív szolgálatot teljesítő rokkant tagjai nagyrészt láthatatlanok maradnak.
A Lame Captains and Left-Handed Admirals (Sánta kapitányok és balkezes tengernagyok) című könyvből kiderül, hogy legalább huszonnégy másik királyi haditengerészeti tiszt is elérte a parancsnoki vagy annál magasabb rangot azáltal, hogy egy végtag elvesztése után is folytatta szolgálatát. A könyv három különösen kiváló, amputált lábú tiszt életére és pályafutására összpontosít: Sir Michael Seymour admirális, Sir Watkin Owen Pell admirális és Sir James Alexander Gordon admirális. Tekintettel arra, hogy a tehetséges és ambiciózus tengerésztisztek száma messze meghaladta a Royal Navy által a forradalmi és a napóleoni háborúk alatt nekik adható hajók számát, azt várhatnánk, hogy bármilyen fizikai károsodás kizárja a tisztet a további parancsnoki pozíciókból és előléptetésből.
Ehelyett úgy tűnik, hogy egy végtag elvesztése a csatában a becsület jelévé válhatott, amelyet egy sikeres tiszt és barátai arra használhattak fel, hogy növeljék az úgynevezett "hős előléptetés" és további tengeren való foglalkoztatás esélyeit. Teresa Michals a katonai rokkantság és a Királyi Haditengerészet társadalomtörténetét összehozva azt vizsgálja, hogy az aktív szolgálatot teljesítő amputált tisztek hogyan figyeltek arra a különbségre, amely egyrészt a férfiasság és a katonai hősiesség ideáljai, másrészt a katonai szolgálat összetett és változékony valósága között állt fenn.