Bolygónk modernizmusai: Provokációk a modernitásról az idők során

Olvasói vélemények

A könyv a modernitás újradefiniálására tesz kísérletet azáltal, hogy a hagyományos euro-amerikai kereteken túlmutatóan vizsgálja azt, és a különböző kulturális perspektívák integrálására törekszik. A könyvet azonban kritika éri a nem angolszász irodalmak és kritikai hagyományok mélységének vélt hiánya miatt, egyes kritikák szerint túlságosan széleskörű és nem eléggé szigorú.

A könyvet dicsérik azért az ambiciózus megközelítésért, amellyel a modernitást mint mobil fogalmat próbálja újraértelmezni, és amely az angolszász kánonon kívüli hagyományokkal is foglalkozik. Őszintének és tanulságosnak tartják, amely inkább a kultúrák közötti kiterjesztést segíti elő, mintsem a meglévő kánonok lebontását.

A kritikusok azzal érvelnek, hogy a szerző, aki kevéssé ismeri az angolon kívüli irodalmi hagyományokat, nem rendelkezik megfelelő képzettséggel a „planetáris modernizmusok” megvitatásához. Rámutatnak, hogy a fordításokra és másodlagos forrásokra való támaszkodás aláássa érveit, és egyesek szerint a tartalom terjedelmes és tartalmatlan.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Planetary Modernisms: Provocations on Modernity Across Time

Könyv tartalma:

Susan Stanford Friedman a világtörténelem, az antropológia, a földrajz, a kultúraelmélet, a posztkoloniális tanulmányok, a gender studies, az irodalom és a művészet hatalmas archívumára támaszkodva a modernitást mint hálózatos, cirkuláló és visszatérő jelenséget mutatja be, amely évezredeken át több esztétikai újítást hoz létre.

A kozmopolita, valamint a nomád és óceáni világokat figyelembe véve radikálisan felülvizsgálja a modernizmus-kritika hatókörét, és megnyitja a gyakorlatot az integráltabb tanulmányozás előtt. Friedman az 1500 előtti modernizmusok nagyszabású példáitól, mint például a Tang-dinasztia Kínája és a Mongol Birodalom, a modernizmusok kis léptékű példáihoz, köztük Du Fu és Kabir költészetéhez és az abbászida kerámiaművészethez jut el.

Feltérképezi a hosszú huszadik század egymással összefüggő modernizmusait, Joseph Conradot Tayeb Salih-val, E. M. Forstert Arundhati Royjal, Virginia Woolfot Tagorékkal, Aime Cesaire-t Theresa Hak Kyung Cha-val párosítja.

Szudáni és indiai posztkoloniális műveket olvas, és a negritude eszméjével foglalkozik. Friedman elutasítja a marginalitás, a másság és a nagyobb/kisebbség modernista fogalmait, ehelyett a szakadást, a mobilitást, a sebességet, a hálózatokat és az eltérést részesíti előnyben, felemelve minden kultúra ügynökeit és kreatív képességeit nemcsak a múltban és a jelenben, hanem az elkövetkező évszázadban is.