Expanded Field: Installation Architecture Beyond Art
A hetvenes évek végén Rosalind Krauss művészetelméletíró és kritikus "Sculpture in the Expanded Field" címmel írt egy korszakalkotó szöveget, amelyben megpróbálta megtalálni és elemezni a korabeli avantgárd szobrászati gyakorlatokat, például Richard Serra, Robert Smithson, Mary Miss és Donald Judd munkásságát, akiknek a gyakorlata átlépte a hagyományos szobrászat határait, és belépett az építészet és a táj birodalmába olyan művek létrehozásával, amelyeket a helyszíni építmények, megjelölt helyek, földmunkák és axiomatikus struktúrák közé sorolt. Az elmúlt három évtizedben a művészet és az építészet közötti határok folyamatosan elmosódtak, és egy sor olyan installációként ismert művet hoztak létre, amelyek konceptuális, térbeli és anyagi vonulatai az építészet, a belső terek, a szobrászat és a táj közötti kapcsolatok új és bővülő hálózatát hozták létre. Ugyanakkor az építészeti installációs gyakorlatokat előmozdító intézményi helyszínek, mint például a New York-i MoMA által létrehozott PS1 program, a Serpentine Gallery éves londoni építészeti pavilonja, valamint a velencei Művészeti és Építészeti Biennálék olyan platformokat biztosítottak, amelyek fokozzák a kortárs installációk termelését és hatókörét.
Az installációk nemcsak az építészeti kutatás fejlődéséhez járultak hozzá, hanem lehetővé tették az építészet diszciplináris területének újradefiniálását és progresszív fejlődését is, lehetővé téve az építészek számára, hogy térbeli és tektonikai elképzeléseket vizsgáljanak, új technológiai stratégiákkal kísérletezzenek, és az érzékelési és tapasztalati feltételeket a hagyományosan az épület állandósága és hasznossága által megszabott korlátok nélkül desztillálják. Rosalind Krauss örökségét követve az Ila Berman és Douglas Burnham által írt EXPANDED FIELD: Installation Architecture Beyond Art című kötet a művészet és az építészet területét vizsgálja az installációs gyakorlatok széles területén, feltárva egy olyan kritikus területet, amelyet túlburjánzása ellenére történelmileg negatívumként definiáltak: annak a nem-építészetnek és nem-művészetnek az utódjaként. E könyvben a művészeti és építészeti alkotások széles skáláját helyezzük el és térképezzük fel egy újonnan kibővített, az építészet, a belsőépítészet, a szobrászat és a tájkép között lebegő területen belüli konstellációként. Ez a négy fogalom a kiindulási referenciapontok, amelyek alapján egy tizenkét különböző területet meghatározó, tágabb rendszertani keretet dolgozunk ki, ahol hetvenöt installációs projekt elemző rajzai és fényképes indexei találhatók. A kibővített terepdiagram olyan fogalmi keret, amely több szinten is működik.
Ez a könyv a jelenlegi installációs gyakorlatok elméletének és osztályozásának lencséjeként szolgál, és a könyv tartalmának rendszerezéséhez szükséges infrastruktúraként szolgál. A belső terektől a szobrászatig vezető útvonal mentén találjuk például Carlos Cruz-Diez magával ragadó kromatikus környezeteit, Philippe Rahm termikus és sugárzó atmoszféráit, Jürgen Mayer és Yayoi Kusama intenzíven grafikus mintázatú felületeit, valamint Ryoji Ikeda és Julio Le Parc interaktív, közvetített fénytájképeit. Ezek olyan installációk, amelyek inkább az atmoszférikus tereket helyezik előtérbe, mint a szobrászati tárgyakat, és amelyek együttesen határozzák meg a könyvben szereplő tizenkét tipológia egyikét, a kromatikus/grafikus merítést. A belső terektől a táj felé vezető út mentén installációs projektek különböző sorozata található, köztük a Bamscape narancssárga hullámzó rétegei és a Mute Room rózsaszín szivacsos terepe, Thom Faulders két munkája, amelyek mindkettő a talajt mint programozott felületet és megszállható topográfiát definiálja újra. A táj ezen tulajdonságai aztán összeolvadnak az építészeti minőséggel a Ball-Nogues által készített Rip Curl Canyon megvastagodott geológiájában, az SHoP mesterséges Dunescape-jében és az Office dA által a bostoni ICA számára kifejlesztett Voromuro cellás topográfiájában.
A Wattis Institute of Contemporary Art kiállításán alapuló EXPANDED FIELD című könyv a kortárs installációs gyakorlat világába kalauzol el rajzokon, képeken és szövegeken keresztül, amelyek egyszerre tárják fel azokat a technikákat, amelyekkel az építészek leírják és elemzik a térbeli termelést, miközben olyan kontextust biztosítanak az installációs művészet és építészet számára, amely egyszerre támogatja a didaktikus megértést és a magával ragadó élményt.