Cavanaugh nem Kavanaugh, és Kavanaugh nem Cavanaugh.
Ám amikor Cavanaugh, a ceruzát nyomkodó, számokat tördelő, "középkorú, középszerű középvezető" vonakodva megveszi az ellentmondásos legfelsőbb bírósági bíró bábfiguráját ártatlan kislányának egy kisebb ligás baseballmeccsen, a múltbeli traumák újra előjönnek, a háztartások kibogozódnak, és egy titokzatos belső hang újra felébred, ami letaszítja Cavanaugh-t a szekérről és fejest rántja őt a szürreális és abszurd dombos és kanyargós terepére. A mondatról mondatra elbűvölő és mámorító elbeszélés, a Cavanaugh nemcsak komor komédiája az egyetlen elhibázott döntés által kiváltott visszhangos következményeknek, hanem sötét, megrendítő emlékeztető is arra, hogy bármennyire is igyekszünk menedéket keresni a bennünket kísértő dolgok elől, az emlék mindig megtalálja a módját, hogy belopakodjon a környezetünk zajába, és akaratunk ellenére ránk kényszerítse magát, és elkerülhetetlenül azokét is, akiket a legjobban szeretünk.
