Értékelés:
A könyv egy jól megírt, ötletes és megható történet, amely egyedülálló módon ötvözi a humort az érzékenységgel, és az olvasó érdeklődését az első pillanattól kezdve leköti. Lenyűgöző karakterekkel és sajátos elbeszélői stílussal rendelkezik, ami magával ragadó olvasási élményt nyújt.
Előnyök:⬤ Jól megírt, ötletes és fantáziadús
⬤ megható, mégis könnyed hangvételű
⬤ ügyes és érzékeny írás
⬤ humoros és bájos
⬤ rendkívül magával ragadó és nehezen letehető
⬤ egyedi elbeszélői stílus (pantomim).
A műfaj nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog; egyes olvasókat elbizonytalaníthat a lábjegyzetek használata.
(3 olvasói vélemény alapján)
Az Aladdinhoz hasonlóan, de poszttraumás stresszel, a Charlie Echo egy kívánságokról szóló történet - egy haldokló katona utolsó kívánságairól 1944-ben Normandiában. Az ilyen szóbeli végakaratok akkor érvényesek, ha két tanú van, és az első ember a helyszínen Charlie Goodman rádiós és segédje, Sid Saunders. Sajnos az ezt követő események zűrzavarában Charlie-nak nem sikerül kiderítenie a haldokló tiszt teljes személyazonosságát, és trauma és lelkiismeret-furdalás gyötri, ezért visszaviszik Blightyba. Miután őt is leszerelték, Saundersre hárul a feladat, hogy a patthelyzetet feloldva rávegye bajtársát egy olyan rádiótelefon megjavítására, mint amilyet Franciaországban használtak. Arra azonban nem számít, hogy a készülékkel kapcsolatos munka arra készteti Charlie-t, hogy ne csak újra hallja a titokzatos katona hangját, hanem lássa is őt. Ha nem is egészen dzsinn a lámpában, de úgy tűnik, hogy egy szellem van a gépben, méghozzá olyan, aki a leedsi műhelyébe került.
A szellem megdöbbenve tapasztalja, hogy kívánságait nem teljesítették, és arra ösztönzi Charlie-t, hogy a háború utáni Nagy-Britannián keresztül utazzon, hogy teljesítse a csatatéren tett ígéretét. A humor és a pátosz között ingadozó utazás során a visszahúzódó javítóemberből valószínűtlen pantomimhős lesz, Saunders pedig elindul, hogy eljátssza a neki szánt szerepet a "show"-ban.
"Néhány évig a Cambridge melletti Duxfordban található Imperial War Museum film- és videóarchívumában dolgoztam" - magyarázza Andrew, aki Alveleyben él. "A munka nagyrészt a filmek megőrzése körül forgott. Amikor azonban egyedül ültem, és tekercsről tekercsre nézegettem a többnyire fekete-fehér néma felvételeket, nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy vajon miről beszéltek a mozgóképeken megörökített emberek abban a bizonyos pillanatban, és aztán elkerülhetetlenül azon, hogy mit mondanának, ha itt és most beszélhetnének hozzánk. Mivel Cambridge-ben éltem, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az egyetem "The Footlights" nevű komédiacsoportja által előadott pantomimjátékok közül többet is láthattam. Az ADC színházban ülve megdöbbentett, hogy a régi, a huszadik században oly sokáig virágzó music hall stílusú komédia és annak modernebb változata közötti távolság nemcsak hogy csökkent, de meg is szűnt. A múlt és a jelen újra beszélni tudott egymással, és ahogyan ezt tették, a vígjátéki elemeket is tartalmazó háborús történet ötlete kezdett gyökeret verni, és végül Charlie Echo lett belőle.".
