A Choreomania azt vizsgálja, hogy a trauma hogyan köt össze minket, miközben szét is szakít, hogyan mélyíti el a veszteség az egyedüllét érzését, amelynek mélyén makacsul kísért az örökség, a nyelv, a hála és az adósság.
A történelemben a kollektív tánc kitörései pestis idején nem csupán világfáradtságot és mániákus elutasítást jeleznek, hanem a kapcsolatteremtés energizált vágyát is, még akkor is, ha befelé utazunk, hogy ott megnyissunk valami elveszett kaput. Nincs empátia képzelet nélkül, nincs képzelet a sajnálkozó hallgatás kockázata nélkül.
A válságban lévő közösségről szóló könyvként ez a gyűjtemény a meghallgatásra való készségünket nemcsak erkölcsi és pszichológiai felhívásként, hanem művészetként is vizsgálná.
