Cornfield Chronicles: Hógolyóval: Pony From Hell

Olvasói vélemények

Myron Williams „Cornfield Chronicles” című könyve nosztalgikus és humoros történetek gyűjteménye, amelyek az 1960-as évekbeli iowai farmon való felnőtté válás lényegét örökítik meg. Az olvasók, különösen a tanyasi háttérrel rendelkezők, átérezhetőnek és élvezetesnek találják. A könyv a hagyományos gazdálkodási gyakorlatok modern időkben történő elvesztésével foglalkozik, és a tanyasi és a városi gyerekekhez egyaránt szól.

Az olvasók értékelik a humort, az átélhető emlékeket és az eleven történetmesélést, amelyek nosztalgikus érzést keltenek. Sokan kiemelik az érzelmi mélységet, a könnyű olvashatóságot és a tanyasi élet élményeihez való kapcsolódási képességet. A könyvet értékes bepillantást nyújt a vidéki történelembe, amely a közönség széles körét szólítja meg, és a fiatalabb generációkat a hagyományos mezőgazdasági értékek megbecsülésére ösztönzi.

Egyes olvasók talán túlságosan lokalizáltnak találják a konkrét kulturális utalásokat és tapasztalatokat, ha nem tanyán nőttek fel. Emellett, bár sokan élvezték az anekdotákat, néhányan úgy tekinthetik, hogy a múltra való összpontosítás kevésbé vonzó elbeszélés a tanyasi életet nem ismerők számára.

(9 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Cornfield Chronicles: Featuring Snowball: Pony From Hell

Könyv tartalma:

Egy farmon felnőni különleges élmény lehet. Néha nehéz lehet, mert a szülők elvárják, hogy a gyerekek már korán elkezdjenek segíteni. De ez egy nagyszerű játszótér is lehet, a kalandok és a bolyongás helye.

Ezt a történetgyűjteményt azért írtam, hogy megosszam az emlékeimet a gyermekeimmel és unokáimmal. Hogy átadjam néhány gyermekkori élményemet egy iowai farmon, amely több mint száz éve a családunk tulajdonában volt.

E történetek némelyikének részleteit megoszthatnánk az ebédlőasztal körül vagy látogatások alkalmával, de az élet néha elfoglalttá válik a rohanó ötperces beszélgetésekkel, sms-ekkel, e-mailekkel és a számítógépen/okostelefonon eltöltött idővel.

E gyűjtemény megírása egyfajta módja volt számomra annak, hogy felidézzem azokat a családtagjaimat és barátaimat, akik már elhunytak, de emlékezetemben még mindig nagyon élénken élnek. Ez az én módom arra, hogy biztosítsam, hogy néhány történetük még sokáig élni fog, miután én is csatlakoztam hozzájuk.

A történetekben szereplő, velem egyidős vagy fiatalabb emberek közül jó néhányan még mindig élnek. Remélem, hogy jól bántam velük, és élvezik az emlékek útján való kanyargásomat.

A legtöbb történet az 1950-es évek végétől az 1970-es évek elejéig játszódik. Ez egy fiú (az enyém) élményeit meséli el egy iowai farmon, egy adott időpontban. Nem tükrözi más tanyasi gyerekek tapasztalatait. Nem is kell, hogy tükrözze. Minden farm és minden család más és más.

Igyekeztem elkerülni a sértő nyelvezetet, de néhány - mai mércével mérve meglehetősen enyhe - szó elhangzott néhány történetben. Ritka az olyan ember, aki a szénakaszálás idején a tikkasztó nyári hőségben tud dolgozni, vagy akinek egy állat ellene fordul, és nem mond ki egy tökéletesen leíró, sértő kifejezést.

Egyszer egy öreg gazda segített lehúzni a szénabálákat az önökéiről, miután bálázás közben rám omlott egy halom. Nem sérültem meg, de káromkodva jöttem ki a halomból, mint egy matróz. Bocsánatot kértem tőle a káromkodásomért.

Ő csak kuncogott, segített lesöpörni, és azt mondta: „Nem baj, ha káromkodsz, fiam. Soha ne bízz senkiben, aki nem káromkodik. Valami rejtegetnivalójuk van.”

Néhány családtagom és barátom talán értetlenül áll, ha „Doki”-ként emlegetnek. Nem, nem mentem vissza az iskolába, és nem szereztem felsőfokú diplomát. Nem is érdemeltem meg, inkább csak megkereszteltek. Miután néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonultam az újságírói karrieremből, a szépirodalmi írás felé fordultam, és a kezdőbetűimet - M. L. - használtam szerzői nevemként.

Egy más szerzőkkel közös dedikálás alkalmával az egyik helyi újság a nevemet tévesen M. D.-nek írta egy hírben. Ezután azzal viccelődtem, hogy Doki a nevem. Képzeljék el! A többi szerző is használni kezdte a becenevet, és ez a becenév megragadt.

A parasztfiús történetek úgy vannak elmesélve, ahogyan én emlékszem rájuk. Némelyik humoros, mások nosztalgikusak, egy pedig brutálisan őszinte. A legtöbb az én kalandjaimról és szerencsétlenségeimről szól. A beszélgetéseket legjobb emlékezetem szerint rekonstruáltam, és valószínűleg azt tükrözik, ami akkoriban elhangzott. Lehet, hogy alkalmaztam némi „művészi” szabadságot, de nem sokat.

Néhány élmény traumatikus, humoros vagy szomorú volt, és beleégett az agyamba. A róluk való írás segített újra átélni ezeket a pillanatokat.

Ha ezek a történetek felelevenítenek emlékeket másokban, akik ezt olvassák, remélem, hogy azok kellemesek lesznek.