Csendes kis hang - Pszichoanalitikus elmélkedések a bűntudatról és a lelkiismeretről

Olvasói vélemények

A könyv a psziché úttörő felfedezését kínálja, különös tekintettel a szuperegóra, a bűntudatra és ezek jelentőségére a modern pszichopatológiában. Hatékonyan hidalja át a pszichoanalízist és az etikát, értékes meglátásokat nyújtva a szakemberek és az érzelmi jólét iránt érdeklődő egyének számára.

⬤ Világos és tanulságos tartalom
⬤ jelentős ismereteket nyújt a szuperegóról és a bűntudatról
⬤ értékes a klinikai munka számára
⬤ áthidalja a pszichoanalízis és az etika közötti szakadékot
⬤ átfogóan bemutatja a pszichoanalízis hozzájárulását az erkölcsi fejlődéshez.

Nem könnyen hozzáférhető a pszichoanalízisben járatlanok számára; erőfeszítést igényelhet a bemutatott fogalmak teljes megértése.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Still Small Voice - Psychoanalytic Reflections on Guilt and Conscience

Könyv tartalma:

Míg Freud maga a lelkiismeretet a szuperego egyik funkciójának tekintette, addig A csendes kis hang: Psychoanalytic Reflections on Guilt and Conscience Carveth amellett érvel, hogy a szuperego és a lelkiismeret egymástól elkülönülő mentális funkciók, és ezért az elme pszichoanalitikus struktúraelméletét egy negyedik mentális struktúrával, a lelkiismerettel kell kiegészíteni. Azt állítja, hogy bár mind a lelkiismeret, mind a szuperego a csecsemő- és gyermekfejlődés úgynevezett pre-ödipális szakaszából ered, ellentétes és gyakran egymásnak ellentmondó identifikációkból állnak. Az elsődleges tárgyat, még mindig leggyakrabban az anyát, egyrészt elkerülhetetlenül táplálónak és megnyugtatónak, másrészt frusztrálónak és üldözőnek élik meg. A lelkiismeret a táplálóval való azonosulásban, a szuperego az agresszorral való azonosulásban alakul ki. Az emberi pszichében a kölcsönösség elve működik: a kapott szeretetért az ember szeretetet igyekszik viszonozni; a gyűlöletért gyűlöletet (a talion törvénye).

Akárcsak Franz Alexander és Ferenczi Sándor előtte, Carveth is úgy tekint a terápiás feladatra, mint a szuperegó hatástalanítására. De elődeivel ellentétben ő nem javasolja annak a racionális egóval való felváltását, mivel szerinte a racionalitás nem szolgálhat az értékek forrásaként. Jean-Jacques Rousseau-t követve az erkölcs gyökereit nem az értelemben, hanem az érzésben, a rokonszenves azonosulásban vagy "szánalomban" találja. Pascallal együtt úgy véli, hogy "a szívnek vannak olyan okai, amelyeket az értelem nem ismerhet". A "szív ilyen okai" alkotják a lelkiismeret magját. Ellentétben a démoni szuperego által okozott kínokkal, amely a transzgressziót csupán ürügyként használja arra, hogy azt tegye, amit akar - megbüntesse és kínozza az egót -, a lelkiismeretet, amit Winnicott "az aggodalom képességének" nevezett, valóban nyugtalanítják a szeretet kudarcai. A szerző azt állítja, hogy szembe kell néznünk rossz lelkiismeretünkkel, el kell ismernünk és el kell viselnünk a valódi (depressziós) bűntudatot, és bűnbánat, bűnbánat és jóvátétel révén el kell jutnunk a megbékélés és a megbocsátás elfogadásához, vagy kénytelenek vagyunk elszenvedni az elkárhozottak kínjait - a szadista belső üldöző és szabotőr, a szuperego által okozott üldöző bűntudatot.

A szerző úgy véli, hogy az emberiség történelmében az id-vezérelt pszichopaták által okozott kár semmi ahhoz képest, amit a szuperego-vezérelt ideológusok okoztak. Freud és az azt követő pszichoanalízis nagyrészt kifehérítette a szuperegót, miközben démonizálta az id-t, az emberben lévő állítólagos "vadállatot", holott a valóságban az állatok ritkán vadállatok, legalábbis nem úgy, ahogyan az emberek gyakran azok. Miközben a pszichoanalitikusok tudatában voltak annak, hogy klinikai téren destruktív, a pszichoanalitikusok nagyrészt figyelmen kívül hagyták az uralom ideológiáit - a szexizmust, a rasszizmust, a heteroszexizmust, az osztály- és a gyermekközpontúságot -, amelyeket a lelkiismeretlen társadalmakból internalizáltak a lelkiismeretlen szuperegóba. Az utolsó előtti fejezetben Hannah Arendt, Terry Eagleton és mások munkáira támaszkodva Carveth kritikusan áttekinti a pszichopátia és a gonosz fogalmát. Az utolsó fejezetben a Biblia mint metafora demitologizáló, deliteralizáló vagy dekonstruktív megközelítése mellett érvel, de olyan megközelítés mellett, amely megmenekül Freudnak e megközelítéssel szembeni derogációjától, mivel - a legőszintébb Hegellel együtt - elismeri, hogy ennek eredménye egy olyan humanista etika, amelyet többé nem lehet a vallással egyenlővé tenni.