Csontzene

Olvasói vélemények

Joel Peckham Bone Music című verseskötete a veszteség, a gyász és az emlékezés témáit járja körül, érzelmileg átütő nyelvezetet és egyedi szerkezetet használva, amely kihívást jelent a tipikus költői formák számára. A művet mélységéért, éleslátásáért, valamint a gondolatok és érzelmek felidézésének képességéért méltatják anélkül, hogy melodrámába esne.

⬤ Mély érzelmi rezonancia és a gyász és a veszteség erőteljes feltárása.
⬤ Egyedi és szokatlan költői szerkezet, amely megkérdőjelezi a normákat.
⬤ Pontos dikció és élénk képi világ, amely fokozza a megértést.
⬤ Felemelő és éleslátó, a gyógyulás érzetét keltő.
⬤ A hasonlatok mesteri használata és hatékony történetmesélés.

⬤ Nem könnyű olvasmány; egyes olvasók számára nehéz lehet.
⬤ A szokatlan formázás talán nem tetszik a hagyományos versolvasóknak.
⬤ Az érzelmi mélység egyesek számára nyomasztó lehet, mivel jelentős személyes tragédiákról szól.

(6 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Bone Music

Könyv tartalma:

Joel Peckham Bone Music-ja sok mindent nagyon jól csinál: Charlie Parker kék hangjait és ritmusait idézi, és a „Prológus” által javasolt improvizációk a zenét és a ritmusokat „egymásra rétegezve” mozgatják a könyvben. De, a költő a zenész, a kürtös, akinek mindig „Várakozónak kell lennie. Kíváncsi, honnan jön a következő ütem, jön-e... egy lüktetés, egy tekerés, hogy teljesen újból visszahozza őt a dalba”. Ez megadja a terepet az ezt követő prózaversek koncertjének, és a Csontzene-ben az olvasó Karl Shapiro A polgári költő-je óta a legjobb prózaverseskötetet találja a hatvanas évekből. A „The Wreckage That We Travel In” című versében azt írja: „A világnak meg kell lepnie bennünket”, és valóban, mintha játszott hangjegyek lennének, a meglepetés részleteit kapjuk. Ha nem az autók roncsai, akkor talán az életek roncsai, és hogy mit lehet velük kezdeni. A Csontzene ilyen és ehhez hasonló közjátékokon vezet keresztül bennünket. Ahogy Peckham írja az „Arrhythmia”-ban, ez az, „amit a hallgatás jelent”, a zene „megtalálja a viharban a harmóniát, az eső egyetlen koppanását a sok ritmus között, a szívként dobogó csend molekuláját”.”.

„Minden, amihez egyszer hozzáértek, sebhelyet hordoz” - mondja Joel Peckham a »Tanú« című versben, amely egyike e zseniális gyűjtemény csontig hatoló verseinek, amely vállánál, medencéjénél fogva ragadja meg az olvasót, gyors tempójú, zenés, vérben úszó írásával. „Hogyan lehet elengedni egy ürességet, egy fájdalmat?” - kérdezi Peckham a »The Wreckage That We Travel In« című versben. De ez a könyv nem csak a bánatról, a gyászról szól, hanem a bölcsességről és a felépülésről is. „Addig megyünk előre, amíg túl késő nem lesz megfordulni” - írja Peckham a »Going Sideways«-ben. A „Vészhelyzet esetén” című írásában „egy szétesésről beszél, ami lehet a szétesés hangja, vagy egy másfajta nyílás, amit a tér, amit csinálunk, és amit csinálva még mindig átnyúlhatunk”. A Csontzene egy túlélési útmutató, egy szükséges könyv korunk és az elkövetkező idők számára.

--Wendy Barker, a Gloss szerzője.