Lucian Mattison Curare című verseskötete a technológia, az éghajlatváltozás és a kapitalizmus destabilizáló és dehumanizáló erőivel szemben az emberségünkre való emlékezésről szól.
A képekben gazdag versek gyönyörködnek a furcsaságokban és a szokatlanban, miközben informális lírai utat járnak be a spekulatív, hétköznapi, városi, naturalista, folklórikus és álomszerű tájakon. A versek középpontjában az emberiség saját maga által készített pusztító eszközeinek tragédiája áll, és egyszerre arra kérnek bennünket, hogy reménykedjünk abban, hogy ugyanezek az eszközök gyógymóddá válhatnak - a nyílvessző méreg gyógyító kenőccsé alakul át, ha szétszedjük és adagoljuk.
