Értékelés:
A könyv D'Angelo második albumának, a „Voodoo”-nak a mélyreható feltárását nyújtja, ötvözve a háttérinformációkat, a kulturális betekintést és a személyes reflexiókat. Összességében növeli az olvasó zenei és művészi megbecsülését, néhány kisebb pontatlanság és ellentmondásos vélemény ellenére.
Előnyök:⬤ Informatív és szenvedélyes írás
⬤ fokozza a „Voodoo” és D'Angelo megbecsülését
⬤ jól felépített és összefüggő elbeszélés.
⬤ Néhány pontatlanság és ellentmondás a tényekben
⬤ szubjektív kommentárok, amelyekkel nem feltétlenül ért egyet mindenki
⬤ néhány olvasónak furcsának tűnhetnek az összehasonlítások.
(4 olvasói vélemény alapján)
A Voodoo, D'Angelo 2000-es, várva várt kiadványa megszabta a „neo-soul”-nak nevezett zenei ciklus mércéjét, amelyet az énekes és dalszerző több mint egy évtizeddel később elutasított.
Az album a felfokozott érzelmek és az összeolvadt érzékenység terméke; a soul, a rock, a jazz, a gospel, a hip-hop és az afrobeats amalgámja. D'Angelo saját örömeit és bizonytalanságait zenésítette meg, mint férfigyerek az ígéret földjén.
Egyszerre volt tisztelgés zenei hősei előtt: Prince, Sly Stone, Marvin Gaye, J Dilla... és egyben magának a rhythm and bluesnak a dekonstrukciója. A szinte általános elismerés ellenére a Voodoo hangzásbeli kiterjedtsége túlságosan ködösnek bizonyult ahhoz, hogy sok rádióállomáson adásba kerüljön, és kívül esett a kereskedelmi R&B zene elfogadott határain.
A Voodoo Black volt, határozottan varázslatos volt, és majdnem beárnyékolta egy négyperces klip, amelyben D'Angelo izzadságtól csillogó hathasú hasizmait mutatták be. „A videó” egy hangsúlyos pillanatot teremtett, amikor a sámán elvesztette az irányítást az általa elmondott varázslat felett.